2012. május 14., hétfő :::
Néha elbizonytalanodom, hogy valóban jól cselekszem-e, amikor a Kispráterben üldögélek, és fejfájósan nézem az utca másik oldalán lévő üzletet, ami húsz éve üres, nem kell senkinek, már a lakat is rozsdás, amivel lezárták. Szóval hogy tényleg ennyi csak a dolgom, hogy bámészkodjak, és kérjek még egy sört?
Máskor viszont rendkívül hasznos vagyok. A közös képviselő például az imént kért meg, hogy tartsam az ajtót, amíg ő berámolja a kukákat az utcáról. Négy kukája van a háznak. Zöldek. A közös képviselő szidta a szemetesek kurva anyját, hogy nem ürítették ki rendesen a kukákat. Én meg tartottam az ajtót. Valósággal mennybe masíroztam, mint a szentek. Éreztem, hogy hasznos vagyok.
Már megnyomtam a liftgombot, amikor felötlött bennem a kérdés, hogy tényleg erre születtem-e. De villámgyorsan meg is adtam a választ. Senki nem születik semmire, az egész alapjában értelmetlen, úgyhogy teljesen mindegy, hogy kinek tartod az ajtót.
Ebben most eléggé bizonyos vagyok, és a holnap reggeli nyomorom sem változtathat a véleményemen. Hogy a grófnő közben ráereszti a kutyafalkáját egy megsebzett vadra? Az ő dolga. Nem akartam ilyen idétlen, szentimentális képsorokkal élni. A grófnő a maga dolga. Többen azt tanácsolják, hogy ne találkozzam vele egy ideig. Megoldható éppenséggel. Hogy felzaklat-e a látvány, amikor másvalakivel látom enyelegni? Közepesen. Hogy ezért rúgtam-e be olyan cudarul szombat este? Talán.
Egy rakás kérdésre nincs megnyugtató válasz. Most hívott fater. Sejti, hogy megint részeg vagyok. Nem akarom már ilyen dolgokkal idegesíteni. Lassan nyolcvan éves. Tudja, hogy alkoholista vagyok. Én is tudom. Az alkoholizmus ugyanakkor nem bűn. Nincs ilyen büntetési tétel a Btk.-ban. Mindenki annyit ihat, amennyit tud. Én csak betartom a törvényt.
Azok, akik nem isznak, képtelenek megérteni, hogy mitől szögletes a világ. Például itt van e lakás előző tulajdonosa, dr. Olló Géza. Középiskolai matematika-fizika tanár volt. A rendes neve Álló. Ezzel a névvel tanított matematikát és fizikát középiskolásoknak. Nem állítom, hogy ez lehetetlen, de eléggé elgondolkodtató, hogy amikor becsöngetnek, és röhög az egész osztály, a lányok sikítoztak, és ha valaki megkérdezi, hogy kivel lesz óránk, akkor az egyik lány azt mondja: „Az Álló tanár úrral”, és itt hatalmasat sikít megint, és mindenki kórusban röhög.
Dr. Olló Gézáról még azt kell tudni, hogy hosszú éveken át feljárt ide, és egyeztettük a számlákat. Alapvetően roppant hálás vagyok neki ezért az egész lakásért, de szinte kivétel nélkül olyan reggeleken jött, amikor pokoli másnapos voltam. Mondjuk nem volt nehéz dolga. Ilyenkor összeszedtem a számlákat, kivittem a konyhába, és átnéztük őket. Kell-e mondanom, hogy mennyire szenvedtem
Aztán ha valamelyik számlát átolvasta, összegyűrte, vagy széttépte, majd odatette elém, hogy „ezt akkor ki is dobhatod.” A szemétláda másfél méterre volt tőle, ahogy tőlem is. Soha nem jutott eszébe, hogy ő dobja ki. Persze, akár egy szórakozott Einsteint is beleláthatunk lényébe. Valójában azonban arról van szó, hogy mélységesen lenézett. Egy alkoholistának tartott. Akinek kevesebb joga van a létezéshez.
Miután nyugdíjba ment, írt egy könyvet. Nem olvastam el. A halálról szól. Hogy mit kezdhetünk azzal a temérdek szabad idővel.
Orvosok és középiskolai matematika-fizika tanárok karmai közé keveredni rosszabb mint az inkvizíció. A hóhérok sokkal udvariasabbak.
::: barango írta 13:20-kor
2012. május 7., hétfő :::
„Arra gondoltam, hogy borotvapengével kicsit átszabom az arcom” – mondtam a grófnőnek, aki azért látogatott meg, hogy visszaadja a tartalék kulcscsomót, és elvigye a ruháit. „Szerintem inkább ne” – mondta ő, miközben a hálóingeit pakolta. „Még nem most, hanem ha már magatehetetlen öreg leszek, és a kocsmába sem tudok lemenni. Csak a magam szórakoztatására” – mondtam neki.
Így is mindig véresre vagdalom magam borotválkozás közben. Az egész csak annyiban lenne új, hogy tudatosan nekiállnék szobrászkodni. A borotva-guillotine áthaladna az orrom hegyén, még röptében elkapnám a húsdarabot, és odadobnám a házi krokodilomnak, aki már hetek óta éhezik. Utoljára akkor lakott jól, amikor az Orczy téren elkapott egy hajléktalant. Most meg örül az orrom hegyének is.
„Csapd be az ajtót magad után” – kiáltom még oda a grófnőnek, mert tudom, hogy nincs már kulcsa, a krokodilt meg a helyére parancsolom. Jó, a grófnőt semmilyen körülmények között nem bántaná, bár sosem lehet tudni. Hetek óta koplal.
Hátradőlök a hintaszékemben, és délutáni szundikálásom előtt a német adómorálról álmodozom. Tudom, hogy mások ilyenkor nőkre gondolnak, de én azt szeretném, ha engem a német adómorál ráncigálna be az ágyába, és tenne magáévá. Hatalmas testével szinte megfojtana. Lánctalpas simogatása csontig hatol. A picsája helyén puskapor van, fanszőrzete szögesdrót. Valahogy így képzelem a német adómorált.
Nemzetek borulnak egymás karjába a szabálykövető magatartás himnuszára, és konzervatív kecskék basznak a pályaudvari vécékben. A konzervativizmus számukra olyan krédó, aminek néha ragacsos rágógumiíze van, néha pedig égi manna, amit a légiriadók szirénái keltenek ki a bunkerek betonjából.
Persze csakis csöndes tavaszi hajnalokon, amikor nem tudunk aludni, és lázas elmélkedésünk is reménytelenül meddőnek bizonyul. Egy kopasz nyakú keselyűfióka nem sok, annyi sem ül oda a párkányra. Pedig nyitva az ablak, hogy szabadon járjon a levegő, mint egy SS-őrjárat, amely kopogtatás nélkül tör rád, hogy megvizsgálja, nem rejtegetsz-e házi készítésű Panzerfaustot a végbeledben.
Ha átszabom az arcom, valószínűleg én leszek a lakás dísze. Szebb, mint egy kaktusz.
::: barango írta 22:39-kor
2012. április 25., szerda :::
Na, milyen az élet a grófnő nélkül? Kérdezhetné tőlem bárki, vagy kérdezhetném akár én is magamtól. Semmi különös. Az életem nagy részét eddig is egyedül töltöttem, és pontosan ezért volt elviselhető. Az idő nagy részében a grófnő csak az agyamban létezett. Olyan volt, mint egy regényhős. Az együtt alvásban is pokoli társ voltam. Hánykolódtam egész éjjel, lehúztam róla a takarót, és kora hajnalban ébredtem. Heti egyszer vagy kétszer, olykor háromszor aludtunk együtt, és az neki mindig pokol lehetett.
Rendszerint felébredtem már hat körül. Ha ez náluk történt, akkor valahogy odaóvakodtam a könyvespolchoz, leemeltem valamit, és minthogy az ágy az ablaknál volt, elég jól láttam a reggeli fényben. Télen persze sötét volt, és nem akartam lámpát gyújtani. Ilyenkor hánykolódtam tovább. Ha nálam aludtunk, akkor az ilyen hajnali ébredések után kimentem a másik szobába, odavackoltam az ablak és a konvektor mellé, és ott olvasgattam.
Az utóbbi egy-két évben megfigyeltem, hogy pontban hatkor ébredek. Minthogy mindig éjfél után alszom el, ez nem több napi négy-öt óra alvásnál, de ez mindig elég, és ez így is van rendjén. Az öregedés egyetlen előnye, hogy az ember egyre kevesebbet alszik. Mindenki azzal viccel, hogy „érzi már az öreg a vesztét”. A tudatalattija tudja, hogy egyre kevesebb ideje van hátra, és azt már nem akarja alvásra fecsérelni. „Majd alszom én.” Ha ez a magyarázata, nagyon helyes, hogy így van. Akar a faszom aludni.
Mondjuk az ébrenlét sem túl kellemes, de azért van némi bája. Főleg akkor, amikor az ember tétlen, zenét hallgat, ásítozik, azon gondolkodik, hogy mit csinált reggel óta, és rájön, hogy nem sokat.
Imént beszélgettem a grófnővel telefonon, és mondtam neki, hogy mennyire bosszantó lehetett, amikor náluk évek alatt sem tudtam megtanulni, hogy melyik oldalon van a villanykapcsoló, melyik az én fogkefém, és egyáltalán úgy viselkedtem, mint dinoszaurusz a golfpályán. Ezt a hasonlatot most találtam ki. Nem túl rossz, de azért nem is annyira jó, mint Kövér László szárnyaló metaforái.
Szóval, hogy visszatérjünk az eredeti kérdéshez: milyen az élet a grófnő nélkül. Hát, mondhatnám például azt, hogy olyan, mint befejezni egy regényt, aminek a grófnő volt a főhőse, de ez túl ízléstelen, és szánalmasan frappáns. Ráadásul nem is igaz. Egy regényt bármikor újra lehet olvasni.
Más kérdés, hogy mennyire jó az a regény, és mennyire élvezetes az újraolvasása. Viszont tény, hogy eddig egyetlen regény sem tiltakozott az ellen, hogy újraolvassa bárki. Egy kapcsolat újraértelmezését azonban nagyon könnyedén és eredményesen tagadhatja meg bármelyik fél. Esetünkben a grófnő.
Nos. Talán utazni kellene. Ilyenkor szokott elkövetkezni az a pillanat, amikor a magányos férfi, egy másik regény hőse, összecsomagol, kimegy a vasúti pályaudvarra, vonatjegyet vásárol, majd újságot vesz, borravalót ad a hordárnak, rágyújt, beleolvas az újságba. Szóval csupa ilyen közhelyes póz, ami ezerszer látott filmekből köszön vissza.
Ugyanakkor tényleg van ennek némi tagadhatatlan romantikája. Ahogy az éjszaka magányosan iszogató Humphrey Bogartot sem lehet megunni a Casablancában. Ahogy ott ül azzal az üveg whiskyvel vagy konyakkal, és arról elmélkedik, hogy New Yorkban vajon épp hány óra lehet.
Ha viszont nálam aludtunk, akkor esténként fáradhatatlanul róttam a köreimet. Ez a lakás ugyanis úgy lett kialakítva, hogy az egymásba nyíló szobák egy idő után körbeérnek. Ha elindulok vécére, soha nem ugyanabból az irányból érkezem vissza, hanem szinte mindig egy másik ajtón. Ezt én fölöttébb szórakoztatónak találtam, a grófnő viszont sokkal kevésbé. „Mit mászkálsz annyit?” – kérdezte egyre szomorúbb beletörődéssel. Én meg róttam a köreimet.
Egy átlagos esti lefekvés előtt háromszor-négyszer is körbejártam a szobákat. Reggel csak kétszer. Hogy miért? Fogalmam sincs. Ellenőriztem például, hogy a Fender Jazz Bass nyaka függőlegesen áll-e. Ez azért nem mindegy, mert a Jazz Bass teste aszimmetrikus. Íme:
Angolul ezt úgy mondják, hogy „off-waist”, vagyis el van tolva derékban. Ezért aztán úgy kell rátenni a gitárállványra, hogy a súlyponti viszonyok mindig stimmeljenek, vagyis a hangszer ne dőljön el.
Képzeljük el mondjuk, hogy odatettük a Jazz Basst az állványra, de elszúrtuk a súlypontszámításokat. Ilyenkor a gitár nem jelez azonnal, de lassan, észrevétlenül dőlni kezd. Előfordult, hogy rosszul tettem oda, kimentem a szobából, és amikor visszajöttem, már ott feküdt a szomszédos basszus vállán.
Mintha berúgott volna, és részegen rádőlt volna a mellette ülő vállára. Mert a másik szobában három basszusgitár áll egymás mellett, úgyhogy a Jazz Bass ilyenkor nem a földre esik, hanem megakad a szomszédos gitárban. Egy öthúros Precisionben.
A grófnő néha megpróbált versenyre kelni a basszusgitárokkal. Minthogy táncol, nagyon hajlékony a teste, és a gitárok mellett megállva tökéletesen tudta imitálni bármelyik Fender basszusgitár formáját. „Csak hogy engem is észrevegyél néha” – mondta ilyenkor.
::: barango írta 23:59-kor
2012. április 17., kedd :::
A franc egye meg. Egyetlen koncert is úgy hazavág, hogy két napig heverem. Szombat este játszottunk, és csak mára sikerült összeszedni magam. Megéri? – kérdezhetné bárki.
Számos egyéb pompás időtöltés kínálkozik egy magamfajta vénember számára. Etethetném a keselyűket az állatkertben, kígyóbelet dobálva nekik, és bosszankodhatnék itthon magamban, hogy milyen szemét egy ország ez. Ez bizonyosan élethosszig tartó elfoglaltságot jelent, mert egyrészt nem olyan hosszú az élet, ami hátravan, másrészt ez az ország annyira szemét, hogy garantáltan az is marad még néhány évtizedig-évszázadig. Írhatnék levelet a miniszterelnöknek, és felszólítanám, hogy egye meg a használt vécépapíromat, kössön nemzetiszín masnit a nyelvére, ha megszólal, vagy legeltessen disznót a felcsúti lapályon.
Nyilván megint túl sokat tévéztem. Amikor ugyanis regenerálódik az ember, képtelen olvasni vagy akár zenét hallgatni. Marad az agysorvasztó tévézés. Két nap után azonban veszélyesen telítődöm politikával, semjénszagú lesz a szám, kósalajosízűt köpök.
Undorodom magamtól, hogy leírtam ezeknek a csótányoknak a nevét, de a szombati koncerten végül is hálás témának bizonyult egyikük. Elég sokáig tartott ugyanis, amíg Schlekman feltette a cintányérjait, mi meg már ott álltunk, úgyhogy beszélnem kellett. Régen ez nem jelentett gondot, mert mindig volt nálam valami vers, most viszont egyre kevesebb örömet jelent, hogy: „addig elmondom egy versemet”.
Na mindegy, szerencsére eszembe jutott, hogy valaki múltkor elmesélt egy kedves történetet Semjénről. Ezt megosztottam a közönséggel, jót röhögtünk, aztán már kezdhettünk is. És következzék itt maga koncertfelvétel. Nem sok látszik meg hallatszik. Hangosítsuk fel, és használjuk a fantáziánkat. A tarajok viszont szépek.
http://www.youtube.com/watch?v=iyaPguhbIUw&feature=youtu.be
Nem tudom, miért nem kékült ki ez a kurva link. Nem lehet csak úgy rákattintani.
Úgyhogy ezt kell beírni:
Qss 2012.04.14. Budapest, Viper Room - Monsters of Punk feszt - részlet
::: barango írta 23:01-kor
2012. április 15., vasárnap :::
A macskám volt a legértelmesebb lény ebben a pokoli teremtésben. Tudott persze undok lenni, ha valami okból épp másnapos voltam. Ez néha előfordult. Ilyenkor kevesebb pillantást kapott tőlem.
Nem mertem a szemébe nézni. Maradjunk annyiban, hogy egy másnapos ember nem mer senkinek a szemébe nézni.
No, ne menjünk bele a másnapos-lét olcsó akármijébe. Utálom az idegen szavakat. Ilyenkor a seggfejek azt szokták mondani, hogy apológia. Az apológia egy szarfolt a vécépapíron. Az apológia a lehalkított tévékészülék nyüszítése, vagy annak tudomásulvétele, hogy nem én vagyok a legszebb a világon. A liftben belenézek a tükörbe, és Hitler néz vissza rám. Úgy 1922 táján. Bécsben tengeti a napjait, de számít rá, hogy lesz ez még másképp is. Lett.
Na mindegy. Hitler úgy döntött, hogy elpusztítja Varsót, és többé-kevésbé sikerült is neki. Elhatározás kérdése. Mondjuk én hiába határoznám el, hogy elpusztítok egy várost. Kell hozzá egy Wermacht minimum.
Hitlerrel például madarat lehetett volna fogatni (milyen hülye kifejezés… a birodalmi sas is egy madár), amikor a Wermacht bevonult Párizsba. Ott bohóckodott a kamera előtt, háttérben az Eiffel-toronnyal. Ő is boldog volt néhány percig, ahogy én sem vagyok boldogtalan egy jó szarás után.
A macskám persze nagyon undok tudott lenni, ha egy ilyen másnapos vasárnap nem foglalkoztam vele. Egyébként hadd jegyezzem meg: jogosan várta el. Duzzogott, de nem látványosan. Úgy éreztette velem a szeretetmegvonást, hogy nem jött oda aludni a lábamhoz. Reggel kimentem a másik szobába, és ott aludt összegömbölyödve a fotelben. Nem kért kávét.
A grófnő is tudott undok lenni, ha másnapos voltam. Versenyeztettem őket, hogy ki bocsát meg hamarabb.
A macskám meghalt, a grófnő meg úgy döntött, hogy bevonul Párizsba, mielőtt odaér Hitler. Sok sikert kívántam neki.
::: barango írta 12:02-kor
2012. április 2., hétfő :::
Na végre egy olyan regény, amit még nem olvastam, és mégsem szar. Danilo Kis. Bár ő sem mai gyerek. Annyira nem, hogy már több mint húsz éve meghalt.
Évek óta nem olvasok új dolgokat, illetve ha mégis, azonnal fikázom. Ez már az öregség. Nem tudnak újat mondani vagy mutatni. Mondjuk Danilo Kis sem új. Ez a regény (Pescanik – Fövenyóra) például 1973-as. De nézzük ezt a csodás mondatot: „Milyen hátrányos hatása van a kikeletnek (a sarjadzás és virágzás idejének) az emberre nézve? Ekkor telnek meg a bolondházak; az öngyilkosságok statisztikai görbéje veszélyesen felfelé ível.” Ez a két mondat annyira szép, hogy muzsikál.
Különösen, hogy épp ilyentájt, március végén, április elején kerültem magam is be a bolondokházába három évvel ezelőtt. Ez volt az a bizonyos visszatérés Szerbiából (és milyen érdekes, hogy Danilo is szerb meg magyar meg zsidó), amikor Zentán szárazra ittunk egy kocsmát. Amikor a kocsmárosnak el kellett mennie a boltba egy kis Pelinkovecért, mert mind megittuk. Főleg én.
Mondjuk, meg is lett a következménye. Hazatérve elveszítettem a basszusgitárt a Kispráter és a ház kapuja közötti tízméteres szakaszon, majd hosszas rábeszélés után hajlandónak mutatkoztam bevonulni a János Kórház pszichiátriájára. Feltettem a kérdést, hogy mi történik, ha mégsem vonulok be. Esetleg meg is halhatok. Hát akkor talán mégis egyszerűbb lesz bevonulni, gondoltam.
Kocsival mentünk, vidáman nézelődtem, mert volt még bennem némi pálinka, és a kórházba megérkezve is szokatlanul készséges voltam. Pontosan azt csináltam, amit mondtak, nem ellenkeztem. Rá is írták a kórlapomra vagy a felvételi lapomra, hogy kooperatív vagyok.
A nővér odakísért az ágyamhoz, és még mindig nagyon vidám voltam, mert a pálinka ott keringett az ereimben. Lefeküdtem, szóltam néhány jó szót az ágyszomszédomnak, aki szintén alkoholproblémák miatt került be, és nagyon barátságos volt, majd mély álomba merültem.
Amikor felébredtem, még világos volt, úgy este hat óra lehetett. Már nem voltam olyan jól. Felültem az ágyam szélére, és azt éreztem, hogy azonnal innom kellene valamit. Ennek otthon nem volt semmi akadálya, most azonban a János kórházban voltam. A rosszullét hullámai hatalmas erővel támadtak. Nem akartam visszafeküdni, mert eszembe jutott, hogy életemben kétszer is volt epilepsziás rohamom. Akkor is hirtelen próbáltam leállni az ivással.
Most is egy ilyen roham kaparászta a küszöböt. Éreztem, hogy itt van. Felkeltem az ágyról, és kimentem az előtérbe, ahol szerencsére találtam egy nővért. Mondtam neki, hogy rosszul vagyok, és nem szeretnék még egyszer epilepsziás rohamot kapni. Mondta, hogy üljek le, és elment. Nagyon reméltem, hogy megértett.
Egy szem gyógyszerel tért vissza: „Ezt vegye be.” Bevettem, és vártam. A fenevad már ugrani készült, de a gyógyszer mintha tényleg hatott volna. Lassan jobban lettem.
Megjelent a doktornő is. „Na hogy van?” „Köszönöm, már jobban” "Az a fő", ezzel odaadott valami kérdőívet, hogy töltsem ki. Hülye tesztkérdések voltak rajta. „Mit csinál, ha két emelet között elakad önnel a lift? A. Nyugodtam várok, mert tudom, hogy embertársaim nem hagynak cserben. B. Vadul dörömbölni kezdek, és öngyilkossággal fenyegetőzöm. C. Tehetetlenül nézek magam elé, és sírok.” Karikázzam be a helyesnek vélt választ.
Természetesen nem voltam még annyira jól, hogy ott helyben ki tudjam tölteni az ötoldalas kérdőívet, de másnap délutánra végeztem vele, és átadtam a doktornőnek. Egy egész hetet töltöttem odabenn, és mikor búcsúbeszélgetésre mentem hozzá, ott volt a kezében a jelentés, amit a kérdőívre adott válaszaim alapján készítettek azok, akik nem is ismernek.
Megállapították, hogy nem vagyok agresszív, s ezzel többé-kevésbé magam is egyetértettem, mert azt, hogy néha ki akarom irtani a keresztényeket, a mohamedánokat meg az összes többi vallás követőit, magam sem értékeltem agresszív megnyilvánulásként.
Megállapították továbbá, hogy depressziós sem vagyok. Ezzel is kénytelen voltam egyetérteni, mert a depressziósokat úgy képzeli az ember, hogy felébrednek reggel, és jóformán meg sem tudnak mozdulni, nincs kedvük felkelni, mert minek. Ezzel szemben jómagam, ha nem vagyok épp pokoli másnapos, azonnal kimászok az ágyból, a reggeli kávé a legjobb, akkor még semmi sincs elrontva, nézem a szomszéd háztetőket, hallgatok valami zenét, van kedvem élni.
Szóval hittem a doktornőnek, aki kezembe nyomta a zárójelentést, én meg szabad voltam. A negyvenkilencedik születésnapomat ugyan odabenn töltöttem, de hát pokolba a születésnapokkal. Április eleje volt, egy hétköznap délután, jöttem lefelé a János kórház épületei között, és Johnny Rottent hallgattam. „The idiot dance” – ezt énekli a refrénben.
::: barango írta 23:38-kor
2012. március 30., péntek :::
Ennél szarabb fordítást még nem csináltam. Adva van az Aerosmith énekese, aki a végső elhülyülés előtti utolsó stádiumban úgy gondolta, hogy könyvet ír. Menjen a szájba baszott kurva anyjába ez a büdös hippi – gondoltam egyből, de a munkát illik rendesen elvégezni. Mindig is gyűlöltem az Aerosmitht-t. Igazi fehér prolizene. Vaskos gitárszólókkal és teszoszteron-szagú üvöltözéssel. Hányok ettől a hangzástól. És akkor még nem is láttam a pofájukat.
A kilencvenes években elég gyakran voltam másnapos, és ilyenkor a kelleténél többet ment az MTV, a Music Television, ami akkor még zenét adott. Nagyon szar zenét, de a másnaposság gyötrelmeit remekül lehetett mélyíteni vele. Mint amikor az ember sót hint a saját sebeibe. Úgy emlékszem a 90-es évek klip-örvényére, mint amiben álladóan ott szólt a Guns and Rosestól a "Paradise City" meg efféle hányások, és vastagon ott volt ez a nyomorult Aerosmith is a „Cryin'”-nal. Hozzá azzal a nevetséges, sztorizós klipjükkel.
Most viszont itt van ez mint munka. Szerencsére csak a könyv második fele maradt rám, a pénz pedig penny from heaven. És hát nem lehet mindig Ramonest fordítani. Meg kaphatnék fordítanivalót akár a rovarok nemi életéről is, aminél ez azért mégiscsak elviselhetőbb. Nem mindig.
Mert ez a szerencsétlen nyomorult megpróbál úgy tenni, mintha kurvára tudna írni, állandóan próbál elmenni valami drogos szürreál irányba, de csak zagyva hantálás lesz belőle. Még ennél is rosszabb, amikor okoskodik. Jaj, csak ezt ne. Amikor egy buta hippi elszív valami szart vagy bevesz egy bélyeget, és azt hiszi, hogy megvilágosodott. De ha valakinek nincs agya, akkor nincs minek megvilágosodnia.
Nem tudom, kinek volt ilyesmiben része, de régi (úgynevezett) „házibulikon” a konyhában rendszeresen feltűntek ilyen öregedő hippi csótányok, akik lenyúltak bentről egy üveg bort, és a konyhában nekiálltak félrészegen osztani az észt. Olyan buták voltak, mint Schuszter Lóránt lóháton, de ha megpróbált valaki közbeszólni, rögtön leugatták. A borból persze nem adtak senkinek.
Na, ilyen benyomásom van erről a fasz Steven Tylerről is, hogy végre a nevét is leírjam. Annyi különbséggel, hogy ő nem valami szar literes bort ivott, hanem kisebb vagyonnal felérő drogokat nyomott magába, de ez a lényegen mit sem változtat. Ha netán néhány bekezdésen keresztül valami értelmesebbnek látszó szövegrészlet tűnik fel, akkor mindig megkönnyebbülten sóhajtok fel, de érzem, hogy úgysem tart ez sokáig, és nem is tart. Néhány sorral alább már kezdi ezeket a szürreál balfaszságait. Ezekkel nem az a baj, hogy nincs semmi értelmük, mert az néha még jó is. Az a gond, hogy ő ezt rendkívül mély értelműnek véli.
Némi lelkiismeret-furdalásom is támadt, mert én is szórtam ide a blogba ezeket a szürreál-szar faszságokat. „Lehet, hogy én is ugyanilyen szar vagyok?” – merengtem el néhanapján. Lehet. Az egyetlen mentségem, hogy én ezeket a bejegyzéseket soha nem tartottam mélyenszántónak – egyszerűen jólesett értelmetlenségeket írni. Ez a hányadék-agyú viszont meg van róla győződve, hogy magasrendű irodalmat gyárt, és minden szava arany.
A legszebb történet az, hogy ez a fasz néhány hónapja összetörte a pofáját, amiből nagy hír lett. Paraguayban turnéztak, és a hotelszobájában elesett. Mindez a fürdőszobában történt, ott ébredt a zuhanyrózsa alatt. Rövid időre elvesztette az eszméletét. Továbbá két fogát is, de azokat végleg, ráadásul a felső fogsorában, elöl, ahol a legjobban látszik, és a pofája is tele volt kék-zöld foltokkal. Becsületére legyen mondva, engedte, hogy telibe fotózzák, és a netre is azonnal felkerült a kép.
Ugyanakkor a stáb nekiállt hazudozni. Steven Tyler büszkén hirdette egy életen át, hogy mennyi alkoholt és drogot nyomott magába, most meg azzal a mesével álltak elő, hogy hasmenést kapott, ami egyébként Dél-Amerikában egészen hihető, és a dehidratációtól (értsd. szétfosta magát) annyira kiszáradt, hogy zuhanyozás közben elájult, és akkor törte össze a pofáját.
Szánalmas. Még ha ez is lenne az igazság, nem járt volna jobban, ha azt mondja: „Bocs, már megint túlittam és túlszívtam magam, de már nem bírom olyan jól, mint régen.” Mondjuk ettől sem tudnám megszeretni őt meg zenéjét, de ezzel az ócska hazugsággal annyira nevetségessé tette magát, mint egy Schmitt Pál.
::: barango írta 9:27-kor
2012. március 21., szerda :::
Ennél is jobbat mondok. Múlt pénteken próba után valahogy hazavergődtem két kurvanagy gitártokkal. A basszust még kipakoltam az állványára, de a gitárt már nem sikerült. Ott ébredtem reggel az előszobában a földön. Se kispárna, se maci, a fejem is lógott a semmibe, még csak nem is tettem rá a gitártokra. A parkettán feküdtem, és nem is tűnt kényelmetlennek. Ilyenkor semmi nem tűnik kényelmetlennek. A világ tűnik pokolnak, de ez a normális.
A grófnő másnap elmondta, hogy berámoltak a két tokkal egy taxiba, bemondták a címet, vagy talán én árultam el a minden bizonnyal utálkozó sofőrnek, aki annak rendje és módja szerint ki is rámolt a házunk előtt, én meg a két tokkal valahogy elvergődtem a Kispráterig. Ezt a pultostól tudtam meg másnap. Állítólag próbáltak lebeszélni az újabb sörről, mert jól emlékeztek még arra, hogy néhány éve, ugyanígy márciusban, Szerbiából visszatérve egy basszgitárt is sikerült elhagynom a Práter és a kapunk között valahol. Az is megfordult a fejükben, hogy biztonságba helyezik a hangszereket, de aztán valahogy mégis utamra eresztettek.
Fogalmam sincs, hogyan nyitottam ki a kaput, hogy sikerült ilyen állapotban és ennyi málhával beküzdeni magam a liftbe. Valószínűleg emberfeletti munkával tudtam csak küszöbön belülre juttatni mindezt a terhet. És Miután még arra is maradt erőm, hogy a basszgitárt valahogy kicsomagoljam, minden bizonnyal annyira kimerültem, hogy ott helyben összeestem az előszobában.
Valóban gigászi erőfeszítés volt ez tőlem, ami az utolsó energiatartalékaimat is felemésztette. Szellemit és fizikait egyaránt. Ronda dolgok ezek, de nincs mit tenni. Tényleg csoda, hogy mindenem megvan, de hát annyiszor volt már pechem, hogy ennyi jószerencse talán nekem is kijár. A pszichiáterek meg csóválják csak a fejüket, úgysem jó másra ez a testrészük.
::: barango írta 19:40-kor
2012. március 20., kedd :::
Hát, ez az előző bejegyzés elég gyönge. Mondhatnám elkeseredettnek is, de hát melyik nem az. Érzékenyebb ízlésű emberek akár undorítónak is nevezhetnék. Szerintem csak unalmas. Nincs unalmasabb, mint az az ember, akit kirúgott a nője. Az összes kocsma dugig van velük. Sírnak a sörükbe.
Az a legunalmasabb ezekben a szerelmi bánatos emberekben, hogy mindegyik jogosnak érzi a sérelmét. És mondják, mondják a magukét, egyikük a másiknak. Rosszabb esetben versírásra vetemednek. Egyszer már szeretnék olyan verseket olvasni, amit olyan vidám emberek írtak, akik páros lábbal rúgták ki a szerelmüket. Persze, persze, mondanák kórusban, az sem vidám dolog. Az ő szívük is éppúgy fáj. Na mindegy, írják meg, mert a magamfajta bánatos seggfejből annyi van, mint a kínai agyagkatona. Állnak szomorú vigyázzban, és néznek kifejezéstelen képpel maguk elé.
Próbálok dolgozni inkább.
::: barango írta 14:42-kor
2012. március 16., péntek :::
Elég vacak dolog itt élni. Kőből van a párnám, és smirgliből a vécépapírom. Reggel felébredve ha ásítok, Kossuth Lajos fingját érzem a leheletemen. Ilyenkor azonnal becsukom a szám, és valami vicces közmondásra gondolok. Például: "akinek smirgliszerű a fasza, az bassza meg a magyarok lovát". Nem biztos, hogy van ilyen közmondás, de tegnap találkoztam a magyarok lovával.
Csöndesen legelt a Kossuth Lajos utca betonján, és én odaköszöntem neki. A ló értelmesen nézett vissza rám. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy nem akarja a bitang életét egy magyar lóvágóhídon végezni, de ekkor hátba vágott egy hentes barátom.
Elmesélte, hogy minden reggel megiszik egy deci friss vért, és azt szereti, ha még meleg. Sajnos azonnal hánynom kellett, és csak attól lettem jobban egy kicsit, hogy eszembe jutott egy másik közmondás. A következőképpen hangzik. „Akinek aranyból van a vécépapírja, az Petőfi Sándor.” Ez elég jó közmondás. Petőfi egy híres magyar költő volt, és szeretik olvasni az emberek.
Főleg a magyarok. Talpra magyar. Ilyeneket írt. Mondjuk nekem minden reggel komoly gondot okoz valahogy talpra állni. A testem egy ellenség. Akit felelőtlenül beszabadítottam a seggembe. Most ő az úr. Van.
Persze azért egy szép napon majd megszabadulok tőle. Angolul ezt úgy mondják, hogy: „the day when I die”. Ha lehetne egy kérésem: ne reggel haljak meg. Persze nagyon jól tudom, hogy ez nem kívánságműsor. Amint azt is jól tudom, hogy a bolondok házának ajtaját kívülről zárják, vagyis belülről nem lehet kinyitni.
Mondjuk ez nem zavart minket. Ketten vagy hárman voltunk, akiket nem szedáltak le annyira, hogy az ágyon fekve nyáladzzunk. Nem vagyok biztos benne, hogy így kell kettőzni a dz betűt. Lehet hogy nyáladdzunk. Elvileg ez tűnik helyesnek. De minden bizonnyal a DZ betű is megbassza az anyját egy szép napon.
Azt veszem észre magamon, hogy mióta szakítottam a grófnővel, sokkal magabiztosabb vagyok. Tegnap este például felszólítottam egy nyilas pártszolgálatost, hogy egye meg a szaromat, és az a vicc, hogy megette.
Mondtam neki, hogy csak egy kiskanalat tudok biztosítani hozzá, mert a nagy kanalak mind piszkosak, most ettek vele szart a párttársai, és ő köszönte szépen. Nem szívesen vallom be, de még a kezem is meg akarta csókolni. Lopva. Szájon vágtam természetesen. Utána fogta a kiskanalat, és megette a szaromat.
Hát igen, nem akartam erről beszélni, de szakítottunk a grófnővel. Tíz év után. Egyszer már szakítottunk 2006-ban, de akkor visszakönyörögtem magam. Most ez nem fog menni. Erőtlen vagyok, a seggemet is alig tudom kitörölni, nemhogy visszakönyörögni magam a mauzóleumba. Állítólag még most is hosszú sorok állnak a Lenin-mauzóleum előtt.
Na, a szerelem a legunalmasabb téma, száz filmet forgatnak róla, az emberek még mindig bezabálják, mint a náci a szaromat, nagyjából ennyit ér a szerelem. Egy szaros, smirglis vécépapírt.
Elég sok embert ismerek, akik egyedül élnek. Itt van például Dave. Múltkor felhívott Skype-on. Neki kamerája is van, úgyhogy láttam őt. Egy pohár bor volt az egyik kezében, a másikban meg egy vastag joint, talán hasis. Mindig azt szív. Elég vidám volt. Beleröhögött a kamerába. Emelgette felém a poharat, amiben elmondása szerint ausztrál rizling volt.
Azt is mondta, hogy egy hét múlva lesz 63 éves. Gratuláltam neki. Ő is egyedül él, és nem panaszkodik. Lehet, hogy néha megbassza Lenint. De egyedül él Chris is, meg Elwell is. Úgyhogy nem ördögtől való a magány. Illetve miket is beszélek? Az ördög csakis jó dolgokat adott. Például a magányt. Lehet, hogy ma este megbaszom Lenint.
::: barango írta 11:37-kor
2012. március 2., péntek :::
Pontosan tíz évvel ezelőtt, 2002 márciusának első napjaiban kezdett ketyegni a vesém fölé beépített időzített bomba. Nem tudtam még, hogy pontosan mikor fog felrobbanni, de minden másodpercben várható volt. A bomba tulajdonképpen egy gyógyszerkapszula volt, melyet egy évvel korábban, 2001 tavaszán építettek belém, és közölték, hogyha egy korty alkoholt is iszom, akkor a kapszula azonnal aktiválja magát, értelmezhetetlen parancsokat küld szét szervezetem sejtjeinek, amitől azok megzavarodnak, egymásnak esnek, és ha nem siet senki a segítségemre, kegyetlenül elpusztítják egymást és engem is.
Úgyhogy eszembe ne jusson inni. Megfogadtam a tanácsot, és egy évig nem ittam egy korty alkoholt sem. Még a konyakos meggyet is visszautasítottam. Február vége felé azonban már egyre türelmetlenebbül vártam, hogy leteljen az egy év. Egészen pontosan az előző év áprilisának elején ültették belém azt a kapszulát, de számos információm volt arról, hogy nem kell kivárni az egy évet, ami csak egyezményes határidő. A kapszula jóval korábban felszívódik, kinél-kinél máskor; van, akinél már fél év után is, másnak tíz hónapra van szüksége, de annál tovább senkiben nem marad meg.
Akkor már ihatnék is, gondoltam. Mégsem éreztem igazán kísértést az alatt az egy év alatt, hogy ilyet tegyek. Tudomásul vettem, hogy nem lehet. Mint egy kisgyerek, aki nem lázad, és azt csinálja, amit szabad. Február vége felé azonban már egyre többször kérdeztem rá, hogy meddig kell még böjtölnöm. Érdekes módon még az orvosok sem ragaszkodtak hozzá, hogy kivárjam az egy évet.
A János kórház ügyeletese csak annyit mondott, hogy a gyógyszer valóban felszívódott, nem lennék rosszul az alkoholtól, és épp ezért itt az ideje, hogy beültessék a bőröm alá a következő kapszulát. Mondtam neki, hogy erre semmi szükség, mert ezentúl a magam erejéből próbálok meg úrrá lenni a részegségen. Gúnyosan végigmért, és sok sikert kívánt.
A kórházból visszaindultam a munkahelyemre, és néztem a ronda körúti házakat a villamosból. Lehúztam egy évet alkohol nélkül, és újra gyereknek éreztem magam, mert utoljára tizenhat évesen csináltam ilyet. Eszem ágában sem volt megint berúgni. Élveztem a pillanatot, hogy józan vagyok, és ihatnék, ha akarnék, de mégsem teszem.
Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. Nem emlékszem pontosan, mikor billentem át a másik oldalra, csupán arra, hogy egy hét múlva megint a részeg másnapok bűzös mocsarában ébredtem minden reggel. Valahogy be kellett járnom dolgozni, és ez egyre kevésbé sikerült. Március első hetében ki is rúgtak annak rendje és módja szerint. Nem bántam, mert undorító munkahely volt, de hát melyik nem az?
Az történt, hogy szokás szerint rettentő másnaposan ébredtem, bevonszoltam magam valahogy, de azonnal jeleztem is, hogy ki kellene ugranom felfrissülni. A sarki kisboltban vettem egy kétdecis Unicumot, és megkerestem Németh Robit, aki akkoriban épp szociális munkásként dolgozott, és a szarrá hajtott Renault4-esével hordta szét az ebédet a kilencedik kerületi nyugdíjasoknak. Mit ad isten, a konyhájuk néhány sarokra volt attól az undorító helytől, ahol dolgoztam.
Odasétáltam hát, és a Renault első ülésén kuporogva megittuk azt az üveg Unicumot. Szépen sütött a nap, ebben egyetértettünk. Utána hazamenetem aludni. A titkárnő telefonja ébresztett otthon dél körül, hogy hová tűntem. Rögtön ott vagyok, mondtam. Letettem a kagylót, és már aludtam is tovább.
Alig telt el egy óra, megint csörgött a telefon, és megint a titkárnő volt. Mondtam már, hogy megyek, ásítottam bele a kagylóba, és ezúttal tényleg lábra álltam valahogy. Bebotorkáltam az irodába, ahol az asztalra borulva el is aludtam azonnal.
A főnök ébresztett, hogy menjek haza aludni. Én ezt úgy értelmeztem, hogy ne is jöjjek vissza soha. Nagyon meglepődtem, amikor egy hét múlva megint felhívtak, hogy miért nem járok dolgozni. Akkorra már sikerült valahogy kijózanodnom, de azért persze nem voltam fitt. „Mert ki vagyok rúgva, gondolom”, mondtam.
Jól gondolom, mondta, de ha hajlandó vagyok még egy hetet lehúzni, mert a húsvéti dupla szám miatt elég sok a munka, akkor ők is hajlandónak mutatkoznak kifizetni egy egész hónapot. Áll az alku, mondtam, és bementem.
Azt a hetet nagyon nehezen húztam le. Tulajdonképpen csak négy napot kellett kibírnom, mert csütörtök este megint kegyetlenül berúgtam, és az utolsó napomat ismét hibernált állapotban töltöttem, de ezt már nem tették szóvá, és kifizették az egész hónapot, amiért alig dolgoztam többet egy hétnél. Remek arány.
Végre szabad voltam ismét. Rohantam vissza a Csigába, és zuhantam be az asztal alá két deci Unicumtól. Homályos emlékeim vannak arról, hogy valaki elcipel a Zeneakadémiára egy Boban Markovic-koncertre, de amikor megláttam, hogy a színpadra szól a jegyünk, ráadásul tévékamerák is vannak a teremben, kétségbeesetten menekültem.
A ruhatárban hagytam a kabátomat, és a Liszt Ferenc térhez igen közel eső Szimplában kértem egy dupla Unicumot. Jó barátom alig talált meg. Végignézte a koncertet, utána átvette a kabátomat a ruhatárban, és nekiállt, hogy átfésülje a környékbeli kocsmákat. Akkoriban még nem volt mobilom.
Nem tudom, mikorra sikerült végre alaposabban kijózanodnom, de valószínűleg beletelt egy hónapba. Egyetlen hónap alatt tönkretettem egy év kemény munkáját.
::: barango írta 23:25-kor
2012. február 25., szombat :::
Tegnap itt járt egy miskolci barátom, és elmesélte, hogy a nagyanyja idén volt százéves. Kiment a polgármester is köszönteni. Koccintottak, és fotók is készültek a nagyanyóról, amint egy vörösborral teli pohárkát emel koccintásra. Amúgy mást is iszik. Csupa csapnivaló löttyöt, diólikőrt meg kevertet. Barátom csak az üres üvegeket látta.
És tud-e járni, kérdezem. Hát, kerettel. A múltkor is elindult valahová, és a saroknál kapták el. Nem tudta megmondani, hogy hová indult. Ez remek, mondom. És hazudik is a vénasszony, mondja barátom. Letagad mindent, amit fél perce csinált. Mondjuk odatapasztja a papucsa talpát a kályha ajtajához, az meg elkezd olvadni, majdnem kigyullad, leszidják a nagymamát, de ő ártatlan képpel letagadja. Nem ő tette oda a papucsát. Csodálatos, mondom erre, és kezdem megérteni a hosszú élet titkát. Holott egyáltalán nem szeretnék hosszú életet élni.
A legszebb, hogy a nagyanyó mindenkit halálosan gyűlöl. Nemcsak a postást vagy a szomszédokat, a polgármestert, de a saját családját is, az egész emberiséget. Egyetlen kivételt tesz csupán.
A minap rányitottak, és látták, hogy az ágy szélén ül, kezében egy fényképpel. Azt hitték, hogy a nagyanyó harminc éve elhalt férje fényképét nézi boldog rajongással. Mert őszinte odaadás, tiszta szeretet csillogott szemében. Közelebb lépve kiderült azonban, hogy a saját fiatalkori képét nézi.
A rövid élet titkát viszont egészen határozottan tudom. Fel kell háborodni azon, hogy valaki felgyújtotta a Korán néhány kötetét. Néhány nap alatt többen is belehaltak a dühödt gyújtogatásba, ami a szentnek hitt könyv elégetése miatt támadt. Gratulálok. Dühöst tömegeket látok a képernyőm. Öklüket rázzák, és a hitetlenek megbüntetését követelik.
Minap meg jövök haza a boltból, és látom ám, hogy a Körút és a Baross sarkán néhány gárdista gyülekezik. Az egyenruháról elég biztosan fel lehet őket ismerni. Szerencsére a bőrkabátom meg az acélbetétes Martensem ilyenkor egyfajta menedéket jelent. Akár nácinak is gondolhatnak.
A karácsonyi ebéd után a grófnőnél ugyanakkor kommunistagyanússá tett a Martens. A grófnő bátyja nem kedveli politikai baloldalt, huszonéves gyermeke még kevésbé. A gyerek kitűnő tanuló, a gyógyszerészkarra jár, két középfokú nyelvvizsgája van, de ha akad egy kis ráérő ideje, szívesen zsidózgat.
Kezdtem megunni a dolgot, és mondtam neki, hogy bár zsidó sajnos nem vagyok, azért kommunista még lehetek. Nem akarta elhinni. Aztán ránézett a Martensemre, és azt mondta, hogy lehet valami abban, amit mondok, mert volt egy történelemtanára, aki kommunistának vallotta magát, és annak is ilyen cipője volt. Na látod, mondtam.
Lehet, hogy kéne írnom valami verset erről az egész szarról, ami most történik. Reggel félálomban meg is állapodtam néhány rímnél, de felébredve elfelejtettem. Pedig kéne már írni valami verset. Mondjuk ezt:
gyűlölni nem elég ezt az
undok, fránya söpredéket
moslék lötyög a szívükben
ahogyan egyszerre lépnek
egymás seggét szagolgatják
ahogyan reggel a kutyák
s ha üzekedve összenéznek
mind ugyanazt tudják
nem lehet itt most viccelni
a fajtiszta jövő a tét
a kutyák seggét kémleli
az egész emberiség
Na, nem is rossz. Határozottan elégedett vagyok vele. Még itt-ott igazítani kell a szótagszámon, meg lehet, hogy írok hozzá még egy strófát. Jó lenne valami refrén is, de az megy mostanában a legkevésbé.
::: barango írta 16:18-kor
2012. február 23., csütörtök :::
Lenyomott múlt szombaton a Vér és Becsület énekese. Nem emlékeszem pontosan, hogyan történt, de állítólag métereket repültem. A pécsi Infernóban történt, már koncert után. A bárpultnál gyülekeztünk, én meg visszamentem valamiért a színpadhoz. Nem emlékszem, hogyan elegyedtünk szóba, amiként arra sem, hogy a vállamon meg a hátamon lévő zúzódás az ütéstől származik-e vagy az eséstől, esetleg a vállamon egy ütés nyoma kékül, a hátamon meg egy esés nyoma sárgul... Fogalmam sincs.
Mindenesetre szakszerű és humánus ütlegre enged következtetni mindkettő, mert sem a kezem, sem a pofám nem sérült, aminek rendkívül örülök. Ha kérhettem volna, hogy hova helyezzék el az ütéseket, tán magam is a vállamat meg a hátamat jelöltem volna meg.
Ha ugyanis a kezem zúzódik, akkor nem tudok gitározni, ha meg a pofám, akkor minden üzletben undorral és gyanakodva méregetnek az eladók, esetleg magyarázkodni kell, és úgysem hisz nekem senki. Mondjuk az üzletekben akkor is undorral vegyes gyanakvással néznek rám az eladók, ha nincs zúzódás a képemen, a monoklik igazából csak súlyosbították volna a helyzetemet.
Általában ha bemegyek egy üzletbe, az eladó undorral elfordul, majd erőt vesz magán, és ismét belenéz rettentő vonásaimba. Erre én mindig azon nyomban elfelejtem, hogy mit is akarok vásárolni, dadogok valamit, mire az eladó rendszerint megállapítja, hogy nemcsak a külsőm riasztó, de minden bizonnyal félkegyelmű is vagyok. Ezt általában elég rosszul viselem, és napról napra jobban gyűlölöm az emberiséget.
A miskolci Bakterház nevű kocsmában egy bordámat törték el valamikor az ezredforduló táján, és ott is politikai nézeteltérés állt a háttérben. A Bakterház elég közel van a diósgyőri stadionhoz, és azóta megtanultam, hogy futballstadionok közelében az ember semmilyen formában ne adjon hangot balos meggyőződésének.
Ezt most már a Kispráter kivételesével sehol sem teszem. Olyannyira nem teszem, hogy lassan azt sem tudom, van-e nekem ilyesmi. Vagy csak egy beszari vénember lettem, aki azt lesi, hol van a vészkijárat ebből az országból.
::: barango írta 23:47-kor
2012. február 12., vasárnap :::
Tegnap este véletlenül ráhánytam a távirányítóra, ami tanácstalanságában a közszolgálati tévé egyes csatornájára kapcsolt. Épp az esti híradó ment. Megtudtam belőle, hogy a tegnapi napot azért nevezték ki a betegek napjává, mert valakinek – pontosan megmondták azt is, hogy kinek és pontosan mikor – megjelent a Szűz Mária.
Na már most. A híradó egy olyan műfaj kellene hogy legyen, mely tényeket közöl. Mindenki által könnyedén ellenőrizhető tényeket. Esik a hó, állíthatná a híradó, és ha valaki kinézne az ablakon, láthatná, hogy esik a hó.
Közölhet persze olyan tényeket is egy hírműsor, melyek nem ellenőrizhetők ily könnyedén. Mondjuk bemondanák, hogy tegnap este kialudt a gázláng a fürdőszobai bojleremben, és többszöri próbálkozásra sem sikerült újra begyújtanom, ezért holnapra kihívtam a gázost, aki ismét tizenkétezer forintért fogja elvégezni azt a félórás munkát, amit már elvégzett októberben is (ugyanennyiért, számla nélkül).
Felmászik a kád szélére, kikormozza a bojlert, és újra begyújtja, én meg takaríthatok utána. Ezt a hírt persze nem lehet olyan magától értetődő könnyedséggel ellenőrizni, mint a hóesést, mégsem kell személyesen idelátogatnia minden hírfogyasztónak, hogy meggyőződjék e hír tényszerűségéről.
Nézzük azonban, hogy mi a helyzet Szűz Máriával. Van egy hírünk. Szűz Mária megjelent valakinek. Ez önmagában nem a valóság súlyos megcsúfolása. Létezik ez a bizonyos valaki, és neki megjelent. Igazából – ahogy most jobban belegondolok – a híradó nem is követett el olyan nagy gyalázatot. Azt állította, hogy valakinek megjelent Szűz Mária, és ez nehezen cáfolható.
Javaslom a hírszerkesztőknek, hogy ezentúl figyeljenek az élet minden apró mozzanatára. Én például a minap megszomjaztam, és betértem a Kispráterbe. A nyerőgépek magányosan álldogáltak a sarokban, egyetlen munkanélküli szovjet űrkutató sem püfölte őket. Kértem egy sört, amikor megjelent a kormányfő.
A vécé felől jött, és megállt egy pillanatra. Ránéztem, de ő tanácstalanul pillantott vissza. Azt kérdezte a tekintete. „Találkoztunk már valahol?” Persze hogy nem találkoztunk, válaszolta a tekintetem, de én ismerlek téged, mert te vagy a kormány feje. És már nyújtottam is a kezemet, amit ő tétován elfogadott. A keze nedves volt.
Észrevette, hogy undorral fogok csak kezet vele, és mosolyogva biztosított róla, hogy nem vizelettől szennyes a tenyere, csupán kezet mosott. „Vizeltél, bazmeg, gondoltam, és hideg vízzel öblítetted le, szappan nélkül, ami azt jelenti, hogy a hideg húgyodnak enyhébb töménységű állagát kened belém.”
Természetesen ez csupán látomás volt, de kétségbe vonható-e bárki által, hogy nekem megjelent a miniszterelnök a Kispráterben, és képzeletben kezet ráztam vele. Nem kérem, hanem követelem, hogy nevezzék el ezt a napot valaminek, majd az esti hírekben közöljék az emberekkel tényként, hogy nekem megjelent a miniszterelnök.
Ja, aztán volt még egy látomásom. A miniszterelnöknek a saját hónaljából nőtt ki a feje, és a fülével törölte ki a seggét, ami viszont a saját köldökéből szökkent szárba. Ezt a virágot térdelte körül a nemzet. Keresztény vénasszonyok hónaljváladékából elkülönített cseppeket fecskendeztek fel az égre a rovásírással vésett imán hizlalt népi sámánok, kiknek nem okoz gondot a szappanipar zsidótlanítása.
Nemzetiszín szivárvány tündökölt fel azon nyomban a trianoni villámok szabdalta égen, amikor egyébként egy hírolvasónak kellett volna közölnie, hogy (név és cím a szerkesztőségben) ennek a sámánnak látomása volt. Szűz Mária jelent meg a lelki szemei előtt, és azt mondta: „Én nem hagyom ezt a kis országot, mely érettem vérzett. Szivárványból szövöm a kokárdáját, és a lábtörlője is aranyból lesz, ha akar magyar lenni, és nem húz többé szétfelé.”
Ma reggel annyira akartam szarni egy jót, de nem jött. Beszélgettem a szarommal, próbáltam előcsalogatni, de sajnos makacs jószág. Csak itthon tudok jót szarni. Már lassan a látóhatár alá bukott a magyarok napja, és én is fáradtan dőltem ennek a Grandpierre Attila-szemű sámánnak a vállára, aki még mindig erőlködött, hogy megszarja helyettem azt a valamit, amivel tartozom ennek a nemzetnek, ennek a hazának. Drukkolok neki.
::: barango írta 22:57-kor
2012. február 8., szerda :::
Ötven felett az ember már csak a múltján kérődzik. Felhívtam a minap például Jozef K.-t, egykori osztálytársamat, hogy mi lehettet annak az osztályfőnöki intőnek a pontos szövege, amit a Schmidtmayer kapott hatodikban, mert a Mechwart téri tanács előtt nem a lépcsőn, hanem mellette, a sáros domboldalban ereszkedett le. Többször is elesett, és mivel tavasz lehetett, jócskán összesározta magát. Mi ott álltunk, és röhögtünk rajta, de ekkor váratlanul megjelent Török Imre, osztályunk magyartanára és főnöke.
Ő a lépcsőt használta. Amikor megláttuk, rögtön abbamaradt a röhögés. Imre bá megállt, szólt néhány szigorú szót Schmidtmayerhez, és másnap nyelvtanóra elején kikérte az ellenőrzőjét. Schmidtmayer az első padban ült, mert alacsony volt, és halkan szitkozódva vitte ki az ellenőrzőjét.
Talán azért szerettem volna hirtelen megtudni az intő szövegét, mert egy 1959-es, fekete-fehér film ment épp a tévében, és abban is szerepelt ez a lépcső. A film rossz volt, de ez igazából lényegtelen. Tudtam, hogy Jozef mindenre pontosan emlékszik, az intő szövegére is, ezért hívtam fel épp őt.
„T. Szülő! Fiát veszélyes közlekedésért megintem. Török Imre of.” Ez volt az intő pontos szövege. Percekig hangosan röhögtünk Jozeffel. Imre bá természetesen régen meghalt, és nekünk sincs már annyi, mint amennyi eltelt az idézett intő óta: negyven év. Fizikai képtelenség, hogy annyit éljünk még.
Jut eszembe a fizikáról: Schmidtmayert épp ebből a tantárgyból akarták megbuktatni hatodikban. Miszokrát Tamást viszont meg is buktatták, és nemcsak fizikából. Reménytelen eset volt. Ő is az első padban ült, hogy szem előtt legyen, de az ablak felőli padsorban.
Osztályfőnökünk soha senkit nem ütött meg. Ordítani sem ordított soha. Kimért volt, és határozott. Továbbá erős dohányos. A tanáriból kilépve gyújtott rá mindig, és olyan sebességgel közeledett a folyosón, hogy az osztály elé érve szippantson egy utolsót a cigarettájából, melyet egyébként Superfilt nikotinszűrő szipkával szívott.
A terembe lépve az ajtó mellett elhelyezett, világoskék bádog szeméttároló edény iskolakakaótól ragacsos fedelén oltotta el a csikket, majd ruganyos léptekkel fellépett a dobogóra, feszes vigyázzban megállt, és egy villámgyors mozdulattal a hetes felé fordította a fejét.
Kedves szokása volt felolvasni órán egy-egy részletet a Toldiból vagy a Kőszívű ember fiaiból. Ilyenkor gyakran fél fenékkel felült az első padra, Miszokrát padjára, aki az ablak mellett lapított. Tamást nem nagyon érdekelte az irodalom, és feltűnően unta magát. Imre bá rendkívüli beleéléssel szavalt, még az ebéd után nyelőcsövén feltörő böfögéseken is képes volt ilyenkor úrrá lenni, és olykor saját felolvasásán meghatódva egy apró könnycsepp is megjelent a szeme sarkában.
Szintén a szeme sarkából vette észre, hogy elragadtatott felolvasásának fittyet hányva Miszokrát épp egy fél parízeres zsömlét nyújt oda a mögötte ülő Kovács Bandinak a pad alatt, s közben kivörösödött fejjel röhögve odasúg neki valamit. Pillanatok alatt történt az egész, és mire feleszméltünk, csak azt láttuk, hogy Imre bá féltve óvott könyve lapokra esve hever a földön, Miszokrát pedig a fejét fogja, mert osztályfőnökünk irtózatos erővel csapott le rá.
Több évtizedes pályafutása során valószínűleg soha nem veszítette el a türelmét, és mindig igyekezett rendkívül korrekt eszközökkel büntetni. Irodalom iránt érzékeny emberként jobbára csak szavakkal – egy-egy jól megfogalmazott intővel például. Az irodalom iránt tanúsított közönynek ez a pimasz formája azonban úgy kihozta a sodrából, hogy nagy becsben tartott tankönyvét is képes volt egy dühödt mozdulattal odavetni az enyészetnek.
Miszokrát apuka olykor megjelent az iskolakapu előtt egy kitérdelt mackónadrágban, lábán szarbarna műbőr papuccsal. Kifaggatta Tomit, hogy ki bántotta aznap, és fia ilyenkor ujjal rámutatott a kérdéses osztálytársra, idősebb Miszokrát pedig kiosztott egy-két jól irányzott pofont.
Ezek után valóban nagy bátorságra vallott Schreibertől, hogy egy nap odalépett hozzá, és pimaszul arcába mondta: „Csókolom, a Tomi ma kapott egy egyest.” Miszokrát apuka ütésre emelte a kezét, de Schreiber elhajolt a pofon elől, majd futva nekiiramodott, az öreg Miszokrát meg tett néhány tétova lépést, hogy elkapja, de a műbőr papucs leesett a lábáról, és ott káromkodott zoknis lábával meg a kitérdelt mackónadrágjában.
Török Imre ma már nem nyomhatná el a csikket az osztályba lépve, és rá se gyújthatna az iskola területén. Sajnos.
::: barango írta 0:13-kor
2012. január 30., hétfő :::
Jut eszembe erről a kurva hidegről, hogy én haltam már egyszer majdnem fagyhalált. Ezt itt már számtalanszor elmesélem, de miért is ne mondanám el még néhányszor? Miskolc volt, január, 1986. és részegen elaludtam az avasi lakótelepen. Talán egy játszótéri padon. Bevittek a mentők a detoxba. Ha nem vittek volna, annak rendje és módja szerint megfagyok. Nem sokra emlékeztem később.
Csak arra, hogy a kórház baleseti sebészetén ki kellett vennem az előző évről maradt egy napomat. Szokás szerint felébredtem a tetemvári albérletben. Ha dolgozni kellett menni, akkor gondolkodás nélkül, még félálomban keltem fel, mentem ki a kertbe és hugyoztam bele a főbérlő veteményesébe. Alant, a távolban a szürke miskolci lakótelepek belevesztek a ronda, savanykás ködbe, én meg futva indultam a buszmegálló felé. Nem mentem vissza a szobába fogat mosni meg ilyenek. Lehet, hogy egy évig nem mostam fogat.
Ezen a reggelen viszont nem kellett dolgozni mennem, úgyhogy visszaóvakodtam a szobába, és körülnéztem. Nem kellett volna. Futva indultam a boltba, ahol vettem egy félliteres vodkát. Verőfényes reggel volt, és mínusz tizenöt. Amikor visszaértem az albérlethez, letettem az üveg vodkát a járdára, és miközben a kulcsot kerestem, a hideg úgy marta a kezem, mint valami veszett kígyó. Úgy határoztam, hogy inkább nem fűtök be az olajkályhába, mert úgysem maradok sokáig otthon, viszont a hőmérséklet ekkor már a szobában is közelítette a fagypontot.
Az egyetlen esélynek az mutatkozott, ha a hőmérő higanyszála és az üvegben a vodka szintje egyfajta versenyre kel egymással. Nem volt hőmérőm, de úgy képzeltem, hogy a higanyszál sebesen süllyed, s ha nem akarok megfagyni, akkor ugyanolyan iramban, sőt gyorsabban kell süllyesztenem a vodka szintjét is. Reggel nyolcra már megittam a felét, és fél kilencre már alig volt valami az alján. Én győztem, nem a hőmérő, ami megállt valahol mínusz ötnél.
Valamilyen megfontolásból kimentem a Tiszai pályaudvarra, ahol a rendőrök igazoltattak. Nagyon homályosan arra is emlékszem, hogy felszállok valami buszra, és arról is dereng valami, hogy az avasi lakótelepen becsöngetek valakihez, aki nincs otthon. Talán vettem egy kétdecis konyakot, amivel leültem egy játszótéren. És ennél többre a legnagyobb jóindulattal sem emlékszem. Tényleg fájdalommentes halál lett volna, legfőképp pedig pánikmentes.
A detox – s ezt is meséltem már párszor – szintén a megyei kórházban volt, amelynek baleseti sebészetén dolgoztam akkoriban, úgyhogy reggel hatkor, amikor kieresztettek, egyszerűen átsétáltam az udvaron. Kicsit korán érkeztem, az éjszakai ügyeletes még aludt. Hogy mi a faszt keresek benn ilyen korán. Mondtam neki, hogy innen jövök a szomszédból. Ja, az más mondta. Ő még kialudná azt a félórát, de ha addig is szeretném hasznossá tenni magam, húzzak kifelé a boltba egy konyakért meg két sörért, mert szeretné jó hangulatban kezdeni a munkát.
Így is tettem, s mire visszaértem, már jöttek a többiek is. Egymás után vették elő a saját kétdecis üvegeiket a táskáikból, és kínálták körbe, mert ez volt a szokás. Jó hangulatban kezdtük a munkát.
::: barango írta 0:10-kor
2012. január 27., péntek :::
Rohadtul utálnám, ha jobbra fordulna itt az élet. Ennek a népségnek csak a nyomor áll jól. Ez a hely maradjon csak egy fekete lyuk, ami nyomtalanul elnyeli a gyanútlanokat. Amikor Peterjon alias PJ a 90-es évek elején ide költözött, rohadtul élvezte, hogy itt mindenki szarik mindenre. Ez a munkájában néha akadályozta, de ennek ellenére mindmáig jobban szeret itt élni, mint az Egyesült Királyságban.
Egészen pontosan ’92 szeptemberében költözött ide, és az elkövetkezendő két év során szép sorjában meghívta ide egy-egy régi barátját. Ezek minden elvetemültségük ellenére konszolidált angol úriemberek voltak, rendes állással és mindenféle fölösleges elképzeléssel arról, hogy a világban mégiscsak létezik valamiféle rend, amit azért többé-kevésbé még a kontinensnek ezen az alvégén is respektálnak valamennyire. Általában csak néhány napra jöttek, de ez is elég volt, hogy belássák ennek az ellenkezőjét.
PJ addigra már elég jól kiismerte itt magát. Felfedezte például a Teke Bár nevű kocsmát, nem messze a Népszínház utcától, ami szenteste sem zárt be, de számos más hasznos tapasztalatot is szerzett. Rögtön az első héten leutazott például Hatvanba egy NB3-as focimeccsre. Ennyi helyismeret birtokában kajánul figyelte, hogy barátai miként roppannak össze az itteni ételektől-italoktól-szokásoktól. Egyik nap hazaérkezve az egyik barátot a vécében találtam. Egy félóra után megkérdeztem, hogy nincs-e szüksége valamire. „All I need is a doctor” – nyögte.
Valamennyien azt hitték, hogy majd eltöltenek itt egy laza hétvégét, és húznak is vissza dolgozni Londonba, de rendre lekésték a repülőgépüket, és be kellett telefonálni a munkahelyükre, hogy kérnek egy nap szabadságot. Vasárnap este ugyanis PJ elvitte őket valami infernális helyre pálinkázni, és azt sem tartom kizártnak, hogy direkt kikapcsolta a vekkerüket, nehogy időben felébredjenek.
Egy másik ilyen barát motorral érkezett, és a hetedik kerületi Rókalyuk borozóban elkövetett fröccsözés után másnap reggel menet közben belehányt a bukósisakjába. Talán mondanom sem kell, hogy egyikük sem tért vissza később.
A két zenekar, név szerint a Brains of Morbius és a Balloons viszont nem riadt meg a kezdeti nehézségektől, és az utóbbi húsz év során sűrűn megfordultak itt. Mint azt már meséltem, rögtön az első alkalommal túlestek a szalonnasütés nevű, számukra az inkvizíciónál is súlyosabb büntetésen, és utána már nem sok meglepetés érhette őket. Remekül szórakoztak. Legfőképp Miskolcon. Számukra az egész tulajdonképp időutazás volt, amihez ezek szerint nem kell gyorsabban közlekedni a fénysebességnél.
Múlt héten én is időutaztam egyet. Nagyon egyszerű módszerrel: beszart a gépem, és nem volt netem néhány napig. A kezdeti pánik helyébe ilyenkor villámgyorsan beköltözik a lustaság, és pofátlanul befészkeli magát a sürgős tennivalók helyére. Elfogja az embert az a kényelmes érzés, hogy akkor sem tudna csinálni semmit, ha akarna.
Ugyanilyen érzés volt, amikor nyolc éve felmentünk a Ómassára kocsmázni, és nem volt térerő. Azóta már biztos van. Elbaszták. Ómasa egy kis falu a Bükkben, jóval Lillafüred felett. Egy templom van benne meg egy kocsma és néhány ház. Mi a kocsma miatt mentünk. A pultos akkoriban még gyűjtötte a folklorisztikus tárgyakat, és ha mondjuk Kozi, a Büdösök basszusgitárosa egy padláson ráakadt valami citerára vagy rokkára, együtt kivittük, és leihattuk az árát.
Gyakran ittak ott vadászok is, akik hajnalban keltek, ezért délutánra már nagyon berúgtak. Vörös fejjel ültek a fröccseik előtt, és hallgattak. Amikor megérkeztünk, nagyon csúnyán néztek. Fényfehér halkan odasúgta nekem, hogy mit szólnának vajon, ha elénekelnénk nekik a „Híres nagy vadászok, jobb ha félreálltok, itt jön Vuk”-ot. Ezen nagyot nevettem. A vadászok még csúnyábban néztek.
A vadászok és az erdészek rengeteget isznak. Még a betegszállítóknál is többet. Gyöngyösi Jóebédhezszóla Tamás, a Büdösök egykori dobosa dolgozott egy évig a bükkbeli erdészeknél, és ő mesélte, hogy ezalatt több munkatársa pusztult el májzsugorban. Ezek az emberek azonban nemigen lázadoztak a sorsuk ellen, tudomásul vették, mint az egyszeregyet. „Hegyi embernek rosszak a belső szervei” – mondogatták szomorúan, és lemondóan tapogatták a hasuk táját. Nem tudom, talán úgy gondolták, hogy a friss levegő egy idő után ráhúzódik a gyomorra, májra, a belekre, és megmételyezi mindet, egyiket a másik után.
Ómassára felvittük a Brains of Morbiust meg a Balloonst is. Magyarországból három helyet ismertek név szerint: Budapestet, Miskolcot és Ómassát. Ja meg a Kisprátert.
::: barango írta 23:46-kor
2012. január 22., vasárnap :::
A kurucok tegnap kimutatták agyaruk sárgáját. Egy őshüllő lusta vonaglásával hullámzott végig a békés tömeg a sugárúton. A kuruc testek helyet követeltek maguknak, zsírosan hömpölyögve az időtlen sötétben. A kuruc isten a fogát vájta egy hun szablyával, és harcias tekintetével végigsöpört sumérföld gazdátlan csordáin.
„Hogyan nézheti el bári is közületek, hogy egy nép mag és vágy nélkül tengődjön az idegenszívűség sivatagában” – kérdezte a kuruc isten az ő népét, és a nép csordaként üvöltötte a csapzott égre: „Sehogy!” „Hát hogyha sehogy – mondta nekik a kuruc isten rossz magyarsággal –, akkor miért nem lucskos labancvértől a ti szablyátok? Miért van kínai műanyagból a lelketek?”
Ekkor azonban felharsant az etelközi csatakiáltás, és fellobbant a szovjet űrállomások intergalaktikus fehérjemegsemmisítője, hatalmas bűzfelhőt okádva a kozmosz sötétjébe, a kuruc csorda pedig térdre borult, és lassan kántálni kezdte a csángó himnuszt: „Nem lesz lelkünk a cudarok lábtörlője”.
Bajuszán ótestámentomi szafttal felhorkant álmából a legfőbb táltos, kinek minden szava többet nyom a világtőzsde ótvaros szakramentumában, mint a szügyön szúrt fehér lovak áldozati vére. Álmos szemében rég feledett anekdoták fészkelődtek a román porcelánmalacok tanácsköztársaságáról meg arról, amikor a felcsáti plébános elnáspángolta a sekrestyében a kis nebulót, mert beleivott a szenteltvíztartóba.
„Egy szép napon, mely hamarosan felvirrad, a romlott nyugat züllött prédikátorai mohón szomjazzák majd langyos lábvizünket, és hálásak lesznek azért a földért is, amit rámás csizmánkkal beléjük törlünk, nemhogy elvegyék tőlünk ezt a vizet és földet, mely eredendően szent és kuruc” – próbálgatta esti rádióbeszéde első sorait a táltos. "Büdös zsidó labanca / nem fűz minket rablancra!" – skandálta odakünn a tömeg.
::: barango írta 22:54-kor
2012. január 13., péntek :::
A pánikbetegség cudar dolog. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy futballista attól retteg, hogy elnyeli a tizenhatos. Tán furcsa, hogy sporthasonlattal élek, hiszen soha életemben nem sportoltam. Sejtésem szerint a tizenhatos egy adott terület, ami a kapu előtt van, és téglalap alakú. A pánikbetegség valami olyasmi, mint amikor a játékos tizenegyes-lövéshez készülődik, de attól retteg, hogy a kapu elindul felé, és felfalja. Ezért nem meri elrúgni a labdát.
Ott tétovázik, előtte a nagy gól lehetősége, egy egész stadion ordítja, hogy „lődd be”, de ő csak azt látja, hogy a kapu – melyben ott áll a rettegő kapus, aki jobbra-balra mozdul, próbálja kiolvasni a szeméből, hogy melyik sarokba akarja lőni a labdát, és a vetődés legkülönbözőbb változatait pergeti végig elméjében –, szóval a kapu elindul felé, és akkora a szája, mint hat krokodilé, és valahol hátul egy nyelőcsőrák les ugrásra készen.
Jut eszembe a nyelőcsőrákról. Múltkor említettem a Casablancát, és akkor gyorsan utánanéztem Humphrey Bogart életrajzának. Ötvenjónéhány évesen halt meg nyelőcsőrákban. Állítólag soha nem panaszkodott. Még akkor sem, amikor a barátai utolsó látogatást tettek nála a kórházban. A Casablancában – ahogy egyébként a való életben is tette – egyfolytában iszik és füstöl. Bizonyítva ezzel, hogy ez a két tevékenység rendkívül esztétikus. Sajnos azonban nem a hosszú élet receptje. Ráció és esztétika egymás gyilkosai. Valamiért soha nem találtam esztétikusnak az egészséges életet.
A pánikbetegségre viszont nincs gyógyszer. Amit ajánlanak, azt nem szabad beszedni. Jómagam egy kétdecis whiskyt hordok mindig a zsebemben pánikroham ellen. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy kis laposüveget, amire az van írva, hogy „Ballantines Finest Blended Scotch Whisky”. Természetesen nem üvegből van, mert ha abból lenne, már rég összetört volna, ugyanis leejtettem párszor. Valószínűleg műanyagból van. Viszont képes vagyok érintetlenül hagyni az üveg tartalmát akár hónapokig is.
Nem iszom belőle. Ott dorombol a zsebemben, néha megtapogatom. Olyan, mint egy csőre töltött pisztoly vagy még inkább mint egy hű véreb, mely elharapná ellenségeim torkát. Főleg akkor szoktam megtapogatni a zsebem, amikor a busz egy hosszú pirosba ragad be, és lépésenként halad előre. Néhány centire tőlem hangosan szotyolázó emberek állnak, akiknek irritáló szaga agyamig hatol. Arról beszélgetnek, hogy a nővérének gyereke született, és nagyon aranyos.
Nekem meg fél éve halt meg a macskám, mondanám nekik, bazmeg, és valószínűleg nem lehetett túl felemelő látvány, ahogy bedobták a tetemét egy csomó kóbor kutya teteme közé, és valami gigászi tepsiben betolták az egészet a kemencébe, ahol végre eléghetett. Onnan már szabad volt. Pernye.
A kóbor kutyák holtteste is biztosan aranyos, úgyhogy nagyjából leszarom, hogy kinek született aranyos gyereke. Ott végzi majd a tepsiben. Nagy nehezen kiér a busz a Kálvin térre, és nem kell meghúznom az üveget. Apró győzelmek.
A mai reggelemet elrontották. Egy kávéra ugrottam le a házunk tövében lévő pékségbe. A szomszédos asztalnál öt-hat tanár ült. A Fazekas gimnáziumból jöttek. Gyakran kávézgatnak itt, és maradnak egy félórát, viccelgetnek, beszélgetnek, az összes széket elfoglalják. Négy középkorú nő, és egy középkorú, ősz férfi. A nők nyafogó hangon ilyeneket mondanak a pasinak: "Meséld el azt, amikor a szülői értekezleten felállt az az apuka, és… , naaa, ezt csak te tudod jól elmondani." És a pasi elmondja.
Ki nem szarja le, gondolom ilyenkor, vicceljenek csak, semmi közöm hozzá. Aztán valami parlamenti képviselőről mond valamit a pasi. „Az ki?” – kérdezi az egyik pedagógus picsa. „Valami büdös komcsi” – mondja az ősz hajú, ötvenes pasi. Egy egész tanári kar kávézgat mellettem, mind jobboldali, konzervatív seggfejek.
Gyorsan lenyomom a kávét, és egy gyilkos pillantást vetek feléjük. „Kommunista vagyok, én vagyok Che Guevara, ti pedig halottak vagytok” – gondoltam.
Hazaérkezve kitaláltam valami zenei alapot egy régi vershez:
Vesszen minden pedagógus
Agyalágyult gyermek-rém
Aki tanít, azt pokolra
Nádpálcával kergetném
Frusztrált népség megtorlásként
Frusztrációt ad tovább
Itt az idő, zárjon végre
Lakat minden iskolát
Fizessen több ebadót
Ha szülője pedagóg(us)
Hogy mernek e torzszülöttek
Katedrára kiállni?
Hogy nem marad bennük semmi
Önkritika – szikrányi?
Nyittatik majd számukra egy
Pedagógus-pad-pokol
Ahol minden bukott diák
Professzorként szónokol
Dob nélkül kicsit zötyögős, de ez csak vázlat.
::: barango írta 22:55-kor
2012. január 10., kedd :::
Csodaszép dokumentumfilmet adott vasárnap este a National Geographic Hitlerről. Valamilyen technikával ki is színeztek sok fekete-fehér filmet. Lenyűgöző. Adolf útja a hatalomba. Muzikális lélek volt, ezt senki sem tagadja. Ifjan, Bécsben rengeteget járt operába, és rajongott Wagnerért, ez is közismert. Nem tudom ugyanakkor, hányan vizsgálták, hogy milyen hatása volt a benne visszhangzó dallamoknak beszédei felépítésére, hanghordozására, retorikai kompozíciós módszerére.
Mert ez a hatás tagadhatatlan. Beszéd közben vezényelte magát. Mégpedig igen kecses, szinte feminin mozdulatokkal. Ha belekezdett egy mondatba, jobb kezével a levegőben apró íveket, hullámokat rajzolt, kiterjesztett ujjaival mintha szét kellene hessegetnie politikai ellenfeleinek mérgező gondolatait, majd váratlanul ökölbe szorult ez a kéz, hogy a magasba emelkedve megállapodjon egy ponton. Aztán tehetetlenül ejtette alá mindkét kezét, csak hogy egy másodperc múlva ismét a magasba lendüljenek egy újabb tétel dallamára.
Önmagunk meghazudtolása lenne megtagadni tőle ezt az igaz muzikalitást. Nagy zeneszerző nem lehetett belőle, de többen hallgatták és értették őt, mint Wagnert. Nem tudom, megszámolta-e bárki, hogy hány beszédet tartott, de nem is ez a lényeg. Az apró mozdulatok, ahogy végigsimít a haján. Bal oldalon volt elválasztva, és jobb kezével simította végig. Nem arról volt szó, hogy a szemébe lógott volna haja, mint valami popsztárnak. Inkább csak arról, hogy a beszéd hevében ez a hajtincs – vagy nevezzük bárminek a homlokába lógó akármit – egy kicsit elszabadult, és amikor jött le a pódiumról, mindig helyresimította.
Egy ragyogó beszéde különösen magával ragadott. A helyszín ismeretlen, az időpont még a hatalomra jutás előtt lehetett, tehát 32-ben valamikor. Nehezen reprodukálható, hogy hány választást tartottak abban a két évben, 1932-ben és 33-ban, illetve hogy melyiken ki győzött és mennyivel, de tény, hogy nem adták könnyen hatalmat. A beszéd időpontjában még szabadlábon, sőt a Reichstagban voltak más pártok is. A szociáldemokraták meg a kommunisták. Hitler azonban nem veszi a szájára ellenségei nevét.
„Az ellenfeleink azt állítják rólunk, hogy intoleráns, elviselhetetlen emberek vagyunk. Mert nem vagyunk hajlandók együttműködni a többi párttal. Ezeknek az embereknek igazuk van. Valóban intoleránsak vagyunk. Az én célom az, hogy minden pártot eltapossak.” (Hatalmas éljenzés)
Hát nem csodálatos retorikai fogás? Amikor kimondja, hogy "ellenfeleink azt állítják rólunk”, mindenki azt várja, hogy ő majd bebizonyítja az ellenkezőjét. Merthogy az ellenfelednek nem lehet igaza. Ő azonban egy váratlan fordulattal igazat ad az ellenfélnek. Igen, intoleráns állatok vagyunk, akik eltiporni akarunk. Az ellenfélnek maximum abban nincs igaza, hogy nem fogalmazott elég keményen.
És a koreográfia sem elhanyagolható. Említettem imént ezeket a szinte feminin mozdulatokat, ahogy legyezgeti a levegőt, vezényel. Ezek a lágy, kiterjesztett tenyérrel végzett, kavaró mozdulatok különösen akkor válnak jellemzővé, amikor „megengedi” ellenfeleinek, hogy igazuk van. Az ellenséges pártok eltiprásánál már ökölbe szorul a kéz. Tanulta? Á, dehogy. Ez csak zsigerből jöhetett. Némi wagneri hátszéllel.
És a legviccesebb, hogy szegény kis Goebbels megpróbálta utánozni őt. A kézmozdulatokat mindenképp tőle leste el, de nem merte elég bátran alkalmazni. Amikor beszél, túlzottan feszült, szinte kisfiús. Mint amikor valaki verset mond a Mikulásnak. Pedig épp a zsidókat fenyegeti, s mint utóbb kiderült, nem a levegőbe beszélt.
Érdekes még megfigyelni Goebbels esetében, hogy míg Hitler mindig a közönségnek beszélt, Goebbels valahogy nem mer a tömeg szemébe nézni. Minden mondatát a zsidóknak adresszálja, akiket odaképzel valahová, enyhén balra, mintha ott állnának a pulpituson, pedig az csak a mikrofonállvány. Egy adott ponton viszont őt is magéval ragadja a hév. Amikor a „befogjuk a mocskos zsidó szájukat” szavakat ejti, már szinte egész testében remeg. Az sem kizárt, hogy enyhe erekciója van.
Úgyhogy ha valaki totális hatalomátvételre készül, akkor ne az alcsúti focipályán gyakoroljon, hanem járjon inkább operába. Ott meg lehet tanulni ezt-azt. Én utálom az operát. És nemcsak Wagnert.
Miután Hindenburg a halála előtt, 1933. január 30-án nagy nehezen mégis kinevezte Hitlert kancellárrá, és megkezdődött a tárca-osztozkodás, Hitler szerényen csak két tárcát kért (az egyik a belügy volt). Ennél a résznél azonban felfigyeltem egy gyönyörű jelzős kifejezésre. Hitler a „nemzeti összefogás” kormányának nevezi kabinetjét. Valahonnan ez ismerősen cseng. „Nemzeti egyetértés” kormánya? Valami ilyesmit hallok mostanában. Lépten-nyomon. Hajrá magyarok.
::: barango írta 0:31-kor
