2012. január 27., péntek :::
Rohadtul utálnám, ha jobbra fordulna itt az élet. Ennek a népségnek csak a nyomor áll jól. Ez a hely maradjon csak egy fekete lyuk, ami nyomtalanul elnyeli a gyanútlanokat. Amikor Peterjon alias PJ a 90-es évek elején ide költözött, rohadtul élvezte, hogy itt mindenki szarik mindenre. Ez a munkájában néha akadályozta, de ennek ellenére mindmáig jobban szeret itt élni, mint az Egyesült Királyságban.
Egészen pontosan ’92 szeptemberében költözött ide, és az elkövetkezendő két év során szép sorjában meghívta ide egy-egy régi barátját. Ezek minden elvetemültségük ellenére konszolidált angol úriemberek voltak, rendes állással és mindenféle fölösleges elképzeléssel arról, hogy a világban mégiscsak létezik valamiféle rend, amit azért többé-kevésbé még a kontinensnek ezen az alvégén is respektálnak valamennyire. Általában csak néhány napra jöttek, de ez is elég volt, hogy belássák ennek az ellenkezőjét.
PJ addigra már elég jól kiismerte itt magát. Felfedezte például a Teke Bár nevű kocsmát, nem messze a Népszínház utcától, ami szenteste sem zárt be, de számos más hasznos tapasztalatot is szerzett. Rögtön az első héten leutazott például Hatvanba egy NB3-as focimeccsre. Ennyi helyismeret birtokában kajánul figyelte, hogy barátai miként roppannak össze az itteni ételektől-italoktól-szokásoktól. Egyik nap hazaérkezve az egyik barátot a vécében találtam. Egy félóra után megkérdeztem, hogy nincs-e szüksége valamire. „All I need is a doctor” – nyögte.
Valamennyien azt hitték, hogy majd eltöltenek itt egy laza hétvégét, és húznak is vissza dolgozni Londonba, de rendre lekésték a repülőgépüket, és be kellett telefonálni a munkahelyükre, hogy kérnek egy nap szabadságot. Vasárnap este ugyanis PJ elvitte őket valami infernális helyre pálinkázni, és azt sem tartom kizártnak, hogy direkt kikapcsolta a vekkerüket, nehogy időben felébredjenek.
Egy másik ilyen barát motorral érkezett, és a hetedik kerületi Rókalyuk borozóban elkövetett fröccsözés után másnap reggel menet közben belehányt a bukósisakjába. Talán mondanom sem kell, hogy egyikük sem tért vissza később.
A két zenekar, név szerint a Brains of Morbius és a Balloons viszont nem riadt meg a kezdeti nehézségektől, és az utóbbi húsz év során sűrűn megfordultak itt. Mint azt már meséltem, rögtön az első alkalommal túlestek a szalonnasütés nevű, számukra az inkvizíciónál is súlyosabb büntetésen, és utána már nem sok meglepetés érhette őket. Remekül szórakoztak. Legfőképp Miskolcon. Számukra az egész tulajdonképp időutazás volt, amihez ezek szerint nem kell gyorsabban közlekedni a fénysebességnél.
Múlt héten én is időutaztam egyet. Nagyon egyszerű módszerrel: beszart a gépem, és nem volt netem néhány napig. A kezdeti pánik helyébe ilyenkor villámgyorsan beköltözik a lustaság, és pofátlanul befészkeli magát a sürgős tennivalók helyére. Elfogja az embert az a kényelmes érzés, hogy akkor sem tudna csinálni semmit, ha akarna.
Ugyanilyen érzés volt, amikor nyolc éve felmentünk a Ómassára kocsmázni, és nem volt térerő. Azóta már biztos van. Elbaszták. Ómasa egy kis falu a Bükkben, jóval Lillafüred felett. Egy templom van benne meg egy kocsma és néhány ház. Mi a kocsma miatt mentünk. A pultos akkoriban még gyűjtötte a folklorisztikus tárgyakat, és ha mondjuk Kozi, a Büdösök basszusgitárosa egy padláson ráakadt valami citerára vagy rokkára, együtt kivittük, és leihattuk az árát.
Gyakran ittak ott vadászok is, akik hajnalban keltek, ezért délutánra már nagyon berúgtak. Vörös fejjel ültek a fröccseik előtt, és hallgattak. Amikor megérkeztünk, nagyon csúnyán néztek. Fényfehér halkan odasúgta nekem, hogy mit szólnának vajon, ha elénekelnénk nekik a „Híres nagy vadászok, jobb ha félreálltok, itt jön Vuk”-ot. Ezen nagyot nevettem. A vadászok még csúnyábban néztek.
A vadászok és az erdészek rengeteget isznak. Még a betegszállítóknál is többet. Gyöngyösi Jóebédhezszóla Tamás, a Büdösök egykori dobosa dolgozott egy évig a bükkbeli erdészeknél, és ő mesélte, hogy ezalatt több munkatársa pusztult el májzsugorban. Ezek az emberek azonban nemigen lázadoztak a sorsuk ellen, tudomásul vették, mint az egyszeregyet. „Hegyi embernek rosszak a belső szervei” – mondogatták szomorúan, és lemondóan tapogatták a hasuk táját. Nem tudom, talán úgy gondolták, hogy a friss levegő egy idő után ráhúzódik a gyomorra, májra, a belekre, és megmételyezi mindet, egyiket a másik után.
Ómassára felvittük a Brains of Morbiust meg a Balloonst is. Magyarországból három helyet ismertek név szerint: Budapestet, Miskolcot és Ómassát. Ja meg a Kisprátert.
::: barango írta 23:46-kor
2012. január 22., vasárnap :::
A kurucok tegnap kimutatták agyaruk sárgáját. Egy őshüllő lusta vonaglásával hullámzott végig a békés tömeg a sugárúton. A kuruc testek helyet követeltek maguknak, zsírosan hömpölyögve az időtlen sötétben. A kuruc isten a fogát vájta egy hun szablyával, és harcias tekintetével végigsöpört sumérföld gazdátlan csordáin.
„Hogyan nézheti el bári is közületek, hogy egy nép mag és vágy nélkül tengődjön az idegenszívűség sivatagában” – kérdezte a kuruc isten az ő népét, és a nép csordaként üvöltötte a csapzott égre: „Sehogy!” „Hát hogyha sehogy – mondta nekik a kuruc isten rossz magyarsággal –, akkor miért nem lucskos labancvértől a ti szablyátok? Miért van kínai műanyagból a lelketek?”
Ekkor azonban felharsant az etelközi csatakiáltás, és fellobbant a szovjet űrállomások intergalaktikus fehérjemegsemmisítője, hatalmas bűzfelhőt okádva a kozmosz sötétjébe, a kuruc csorda pedig térdre borult, és lassan kántálni kezdte a csángó himnuszt: „Nem lesz lelkünk a cudarok lábtörlője”.
Bajuszán ótestámentomi szafttal felhorkant álmából a legfőbb táltos, kinek minden szava többet nyom a világtőzsde ótvaros szakramentumában, mint a szügyön szúrt fehér lovak áldozati vére. Álmos szemében rég feledett anekdoták fészkelődtek a román porcelánmalacok tanácsköztársaságáról meg arról, amikor a felcsáti plébános elnáspángolta a sekrestyében a kis nebulót, mert beleivott a szenteltvíztartóba.
„Egy szép napon, mely hamarosan felvirrad, a romlott nyugat züllött prédikátorai mohón szomjazzák majd langyos lábvizünket, és hálásak lesznek azért a földért is, amit rámás csizmánkkal beléjük törlünk, nemhogy elvegyék tőlünk ezt a vizet és földet, mely eredendően szent és kuruc” – próbálgatta esti rádióbeszéde első sorait a táltos. "Büdös zsidó labanca / nem fűz minket rablancra!" – skandálta odakünn a tömeg.
::: barango írta 22:54-kor
2012. január 13., péntek :::
A pánikbetegség cudar dolog. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy futballista attól retteg, hogy elnyeli a tizenhatos. Tán furcsa, hogy sporthasonlattal élek, hiszen soha életemben nem sportoltam. Sejtésem szerint a tizenhatos egy adott terület, ami a kapu előtt van, és téglalap alakú. A pánikbetegség valami olyasmi, mint amikor a játékos tizenegyes-lövéshez készülődik, de attól retteg, hogy a kapu elindul felé, és felfalja. Ezért nem meri elrúgni a labdát.
Ott tétovázik, előtte a nagy gól lehetősége, egy egész stadion ordítja, hogy „lődd be”, de ő csak azt látja, hogy a kapu – melyben ott áll a rettegő kapus, aki jobbra-balra mozdul, próbálja kiolvasni a szeméből, hogy melyik sarokba akarja lőni a labdát, és a vetődés legkülönbözőbb változatait pergeti végig elméjében –, szóval a kapu elindul felé, és akkora a szája, mint hat krokodilé, és valahol hátul egy nyelőcsőrák les ugrásra készen.
Jut eszembe a nyelőcsőrákról. Múltkor említettem a Casablancát, és akkor gyorsan utánanéztem Humphrey Bogart életrajzának. Ötvenjónéhány évesen halt meg nyelőcsőrákban. Állítólag soha nem panaszkodott. Még akkor sem, amikor a barátai utolsó látogatást tettek nála a kórházban. A Casablancában – ahogy egyébként a való életben is tette – egyfolytában iszik és füstöl. Bizonyítva ezzel, hogy ez a két tevékenység rendkívül esztétikus. Sajnos azonban nem a hosszú élet receptje. Ráció és esztétika egymás gyilkosai. Valamiért soha nem találtam esztétikusnak az egészséges életet.
A pánikbetegségre viszont nincs gyógyszer. Amit ajánlanak, azt nem szabad beszedni. Jómagam egy kétdecis whiskyt hordok mindig a zsebemben pánikroham ellen. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy kis laposüveget, amire az van írva, hogy „Ballantines Finest Blended Scotch Whisky”. Természetesen nem üvegből van, mert ha abból lenne, már rég összetört volna, ugyanis leejtettem párszor. Valószínűleg műanyagból van. Viszont képes vagyok érintetlenül hagyni az üveg tartalmát akár hónapokig is.
Nem iszom belőle. Ott dorombol a zsebemben, néha megtapogatom. Olyan, mint egy csőre töltött pisztoly vagy még inkább mint egy hű véreb, mely elharapná ellenségeim torkát. Főleg akkor szoktam megtapogatni a zsebem, amikor a busz egy hosszú pirosba ragad be, és lépésenként halad előre. Néhány centire tőlem hangosan szotyolázó emberek állnak, akiknek irritáló szaga agyamig hatol. Arról beszélgetnek, hogy a nővérének gyereke született, és nagyon aranyos.
Nekem meg fél éve halt meg a macskám, mondanám nekik, bazmeg, és valószínűleg nem lehetett túl felemelő látvány, ahogy bedobták a tetemét egy csomó kóbor kutya teteme közé, és valami gigászi tepsiben betolták az egészet a kemencébe, ahol végre eléghetett. Onnan már szabad volt. Pernye.
A kóbor kutyák holtteste is biztosan aranyos, úgyhogy nagyjából leszarom, hogy kinek született aranyos gyereke. Ott végzi majd a tepsiben. Nagy nehezen kiér a busz a Kálvin térre, és nem kell meghúznom az üveget. Apró győzelmek.
A mai reggelemet elrontották. Egy kávéra ugrottam le a házunk tövében lévő pékségbe. A szomszédos asztalnál öt-hat tanár ült. A Fazekas gimnáziumból jöttek. Gyakran kávézgatnak itt, és maradnak egy félórát, viccelgetnek, beszélgetnek, az összes széket elfoglalják. Négy középkorú nő, és egy középkorú, ősz férfi. A nők nyafogó hangon ilyeneket mondanak a pasinak: "Meséld el azt, amikor a szülői értekezleten felállt az az apuka, és… , naaa, ezt csak te tudod jól elmondani." És a pasi elmondja.
Ki nem szarja le, gondolom ilyenkor, vicceljenek csak, semmi közöm hozzá. Aztán valami parlamenti képviselőről mond valamit a pasi. „Az ki?” – kérdezi az egyik pedagógus picsa. „Valami büdös komcsi” – mondja az ősz hajú, ötvenes pasi. Egy egész tanári kar kávézgat mellettem, mind jobboldali, konzervatív seggfejek.
Gyorsan lenyomom a kávét, és egy gyilkos pillantást vetek feléjük. „Kommunista vagyok, én vagyok Che Guevara, ti pedig halottak vagytok” – gondoltam.
Hazaérkezve kitaláltam valami zenei alapot egy régi vershez:
Vesszen minden pedagógus
Agyalágyult gyermek-rém
Aki tanít, azt pokolra
Nádpálcával kergetném
Frusztrált népség megtorlásként
Frusztrációt ad tovább
Itt az idő, zárjon végre
Lakat minden iskolát
Fizessen több ebadót
Ha szülője pedagóg(us)
Hogy mernek e torzszülöttek
Katedrára kiállni?
Hogy nem marad bennük semmi
Önkritika – szikrányi?
Nyittatik majd számukra egy
Pedagógus-pad-pokol
Ahol minden bukott diák
Professzorként szónokol
Dob nélkül kicsit zötyögős, de ez csak vázlat.
::: barango írta 22:55-kor
2012. január 10., kedd :::
Csodaszép dokumentumfilmet adott vasárnap este a National Geographic Hitlerről. Valamilyen technikával ki is színeztek sok fekete-fehér filmet. Lenyűgöző. Adolf útja a hatalomba. Muzikális lélek volt, ezt senki sem tagadja. Ifjan, Bécsben rengeteget járt operába, és rajongott Wagnerért, ez is közismert. Nem tudom ugyanakkor, hányan vizsgálták, hogy milyen hatása volt a benne visszhangzó dallamoknak beszédei felépítésére, hanghordozására, retorikai kompozíciós módszerére.
Mert ez a hatás tagadhatatlan. Beszéd közben vezényelte magát. Mégpedig igen kecses, szinte feminin mozdulatokkal. Ha belekezdett egy mondatba, jobb kezével a levegőben apró íveket, hullámokat rajzolt, kiterjesztett ujjaival mintha szét kellene hessegetnie politikai ellenfeleinek mérgező gondolatait, majd váratlanul ökölbe szorult ez a kéz, hogy a magasba emelkedve megállapodjon egy ponton. Aztán tehetetlenül ejtette alá mindkét kezét, csak hogy egy másodperc múlva ismét a magasba lendüljenek egy újabb tétel dallamára.
Önmagunk meghazudtolása lenne megtagadni tőle ezt az igaz muzikalitást. Nagy zeneszerző nem lehetett belőle, de többen hallgatták és értették őt, mint Wagnert. Nem tudom, megszámolta-e bárki, hogy hány beszédet tartott, de nem is ez a lényeg. Az apró mozdulatok, ahogy végigsimít a haján. Bal oldalon volt elválasztva, és jobb kezével simította végig. Nem arról volt szó, hogy a szemébe lógott volna haja, mint valami popsztárnak. Inkább csak arról, hogy a beszéd hevében ez a hajtincs – vagy nevezzük bárminek a homlokába lógó akármit – egy kicsit elszabadult, és amikor jött le a pódiumról, mindig helyresimította.
Egy ragyogó beszéde különösen magával ragadott. A helyszín ismeretlen, az időpont még a hatalomra jutás előtt lehetett, tehát 32-ben valamikor. Nehezen reprodukálható, hogy hány választást tartottak abban a két évben, 1932-ben és 33-ban, illetve hogy melyiken ki győzött és mennyivel, de tény, hogy nem adták könnyen hatalmat. A beszéd időpontjában még szabadlábon, sőt a Reichstagban voltak más pártok is. A szociáldemokraták meg a kommunisták. Hitler azonban nem veszi a szájára ellenségei nevét.
„Az ellenfeleink azt állítják rólunk, hogy intoleráns, elviselhetetlen emberek vagyunk. Mert nem vagyunk hajlandók együttműködni a többi párttal. Ezeknek az embereknek igazuk van. Valóban intoleránsak vagyunk. Az én célom az, hogy minden pártot eltapossak.” (Hatalmas éljenzés)
Hát nem csodálatos retorikai fogás? Amikor kimondja, hogy "ellenfeleink azt állítják rólunk”, mindenki azt várja, hogy ő majd bebizonyítja az ellenkezőjét. Merthogy az ellenfelednek nem lehet igaza. Ő azonban egy váratlan fordulattal igazat ad az ellenfélnek. Igen, intoleráns állatok vagyunk, akik eltiporni akarunk. Az ellenfélnek maximum abban nincs igaza, hogy nem fogalmazott elég keményen.
És a koreográfia sem elhanyagolható. Említettem imént ezeket a szinte feminin mozdulatokat, ahogy legyezgeti a levegőt, vezényel. Ezek a lágy, kiterjesztett tenyérrel végzett, kavaró mozdulatok különösen akkor válnak jellemzővé, amikor „megengedi” ellenfeleinek, hogy igazuk van. Az ellenséges pártok eltiprásánál már ökölbe szorul a kéz. Tanulta? Á, dehogy. Ez csak zsigerből jöhetett. Némi wagneri hátszéllel.
És a legviccesebb, hogy szegény kis Goebbels megpróbálta utánozni őt. A kézmozdulatokat mindenképp tőle leste el, de nem merte elég bátran alkalmazni. Amikor beszél, túlzottan feszült, szinte kisfiús. Mint amikor valaki verset mond a Mikulásnak. Pedig épp a zsidókat fenyegeti, s mint utóbb kiderült, nem a levegőbe beszélt.
Érdekes még megfigyelni Goebbels esetében, hogy míg Hitler mindig a közönségnek beszélt, Goebbels valahogy nem mer a tömeg szemébe nézni. Minden mondatát a zsidóknak adresszálja, akiket odaképzel valahová, enyhén balra, mintha ott állnának a pulpituson, pedig az csak a mikrofonállvány. Egy adott ponton viszont őt is magéval ragadja a hév. Amikor a „befogjuk a mocskos zsidó szájukat” szavakat ejti, már szinte egész testében remeg. Az sem kizárt, hogy enyhe erekciója van.
Úgyhogy ha valaki totális hatalomátvételre készül, akkor ne az alcsúti focipályán gyakoroljon, hanem járjon inkább operába. Ott meg lehet tanulni ezt-azt. Én utálom az operát. És nemcsak Wagnert.
Miután Hindenburg a halála előtt, 1933. január 30-án nagy nehezen mégis kinevezte Hitlert kancellárrá, és megkezdődött a tárca-osztozkodás, Hitler szerényen csak két tárcát kért (az egyik a belügy volt). Ennél a résznél azonban felfigyeltem egy gyönyörű jelzős kifejezésre. Hitler a „nemzeti összefogás” kormányának nevezi kabinetjét. Valahonnan ez ismerősen cseng. „Nemzeti egyetértés” kormánya? Valami ilyesmit hallok mostanában. Lépten-nyomon. Hajrá magyarok.
::: barango írta 0:31-kor
2012. január 6., péntek :::
Ma reggel kurvanagy szél fúj, és röpködnek a levegőben mindenféle levelek, olyanok is, amelyek helikopterpörgéssel lebegnek ide-oda, nem tudnak leesni, eltűnnek majd visszatérnek. Macskám ilyenkor mindig ott ült a radiátor tetején, a seggét kellemesen melegítette a fémlap, és nagy, kerek szemekkel nézte ezeket a röpködő micsodákat. Fel nem foghatta, hogy mik ezek. Olyan volt a tekintete, mint valami döbbent filozófusé vagy kíváncsi fizikusé. Egy Albert Einstein volt ő ilyenkor. Hevesen vágyott megérteni valamit, ami meghaladta kicsiny szellemi képességeit.
A lakás egyébként is tele volt ilyen rejtélyekkel. Például a fürdőszobában a lefolyó ugyanolyan titoknak bizonyult számára. A padlón ugyanis volt egy rács, és ha leeresztetem a vizet a kádból, akkor a rács alatt csobogott a víz. Ezt sem értette. Felugrott a kád szélére, nézte ahogy a lefolyó fölött örvénylik a víz, majd láthatatlanná válik, de néhány másodperc múlva a rács alatt csobog tovább. Fel nem foghatta, hogy ez a víz a rács alatt vajon ugyanaz a víz-e, ami a kádból folyik lefelé.
Újra és újra felugrott a kád szélére, majd le, és nézte a rácsnál a csobogást. Én persze ilyenkor egy dugóval megállítottam az áramlást, majd amikor kihúztam a dugót, a víz nagy szörcsögve újraindult. Macskám le volt nyűgözve. Egyszer annyira magával ragadta a töprengés, hogy a kád szélére visszaugorva megcsúszott, és beleesett a fürdővízbe. Közismert a macskák irtózása a víztől. Vágtatva menekült a fürdőszobából, elvonult az ágy alá, és heves mosakodással próbálta eltávolítani bundájáról a szappanos vizet.
Ezek a szélben röpködő micsodák viszont veszélytelenek voltak. Elég volt üldögélni a konvektor tetején, és nézni őket, ahogy pörögnek a szélben, ide-oda vitorláznak. Szinte hallottam, ahogy kicsiny agya heves kattogással dolgozik. Az ember ilyenkor kérdéseket tesz fel magában: „Mi ez? Miért repül? Honnan jön? Hová megy?” Egy macskának erre nincsenek szavai, de valószínűleg az ő agyában is léteznek kérdések, kétségek. Hogyan nézhet ki egy macska agyában az a mondat, hogy „nem értem”?
A legutóbb kiadott Bukowski-kötetben, a Shakespeare ilyet nem csinált címűben Bukowski egy filmről ír. Ezt a filmet egy majomról készítették, és az ember, illetve az állat közötti kommunikáció lehetőségeivel foglalkozik. A majmot Kokónak hívták, és ez volt a film címe is. Jöjjön egy hosszabb idézet magától Bukowsiktól, mert ő azért mégiscsak jobban mondja el.
„Koko egy nőstény gorilla volt, aki háromszáz szót tudott kifejezni jelbeszéddel. Azaz az ujjaival el tudta mondani, hogy érzi magát, mit szeretne meg ilyesmi. Ez egyértelmű áttörést jelentett az ember és állat közötti kommunikációban. Az, hogy ki tudta fejezni a gondolatait és az érzéseit, már több kapcsolatot jelentett, mint amennyi szakadék volt köztünk. Barbet elmondta, hogy azt szereti a legjobban, amikor Koko azt mondja: »Nem tudom«.”
Jellemző, hogy Bukowskit jobban lelkesítette az állatokkal folytatott kommunikáció, mint az emberi eszemcsere. Utóbbi fajt mélyen megvetette.
::: barango írta 9:55-kor
2012. január 3., kedd :::
Örülök, hogy ismét sikerült túlélnem ezt a borzalmat, a szeretetünnep iszonyatát. December 31-én délután semmi mást nem akartam, csak lefeküdni aludni, úgyhogy átmentem a grófnőhöz pihenni. Szépen sütött a nap, legszívesebben egy nagyot köptem volna a Dunába, és a partról néztem volna, ahogy a köpésem egyre csak árad, elönti a várost, a bérházakat, templomokat, és minden sodródik a köpésemmel.
Lassan megérkezett velem a villamos a Moszkva térre, ahol várnom kellett egy másik villamosra. Van ott egy jobbnemzeti könyvesbolt. Trianonos könyvek, magyarbánatos memoárok, Márai-bölcsességek kötetbe szedve, Wass-versek meg miakurvanyják vannak kitéve korlátlan mennyiségben. Az eladó is búsmagyar, ott ül a pult mögött, és lehajtott fejjel olvas valami komorszittya szart.
Nem jött a villamos, ezért odamentem, és felfedeztem egy könyvet. Bajor Zsolt írta Ady Endréről. Pontosabban az Ős Kajánról. „Hogy mi a jó kurva anyádat akarsz te Adytól?” – gondoltam, mert úgy tudtam, hogy a jobbmagyar búskurvaanyja Adyt egy ócska zsidóbérenc kommunista bélféregnek tartja.
Bayer könyve be volt nejlonozva, nem tudtam kibontani, de a hátszövegét el tudtam olvasni. Csurka István írta. Nem jött a villamos, úgyhogy kénytelen-kelletlen végigolvastam. Szar mondatok hágták egymást szomorú sorban. Veretes, nehéz magyar stílus, amire születni kell.
Valami sámándobról esett benne szó, amit Bayer is ver. Szó szerint: „veri”. Azért, hogy tartozzon valahová. Sajnos nem volt nálam pénz, hogy megvegyem a kötetet, és fotóapparát sem, hogy lefényképezzem legalább a hátlapot, úgyhogy jobb híján egyetlen félmondatot jegyeztem fel belőle: „Veri maga Bayer.” A kuyaistenit, ez már mondat.
Lassan jöttem rá, hogy nem kell őket bántani, ostorozni, verik ők önmagukat. Csak hagyni kell, hogy felvágják írói vénájukat, és máris ömlenek a pocsékabbnál pocsékabb mondatok: „Veri maga Bayer.” A dobot, a búsmagyar szart, a csurkai nejloncsakrát.
Seggét vakaró majom harapdálja a bitangláncot, mellyel megbéklyózta a világ ezt a kis nemzetet, amely csak élni akar, és karikás ostorral szeretné kihalászni a dermesztő mélységből a szeretet vergődő férgét, amely nem a majmok ketrec-perece.
Az alatt a tíz perc alatt nem igazán sikerült megfejtenem, mi a szart akar Bayer Adytól. Szerencsére jött a villamos, és a grófnőig csak egy megálló a Moszkva tértől. Kora délután volt még, sütött a nap, mindenki készült valami mulatságba, mi viszont teleettük magunkat, és lefeküdtünk aludni. Dögöljön meg a világ.
::: barango írta 22:04-kor
2011. december 30., péntek :::
Amikor valakit boncolnak, mindig akad valami fehérjehulladék. Azok egy része lemegy a lefolyóba, a nagyobb darabok viszont megakadnak a lefolyó rácsán, és elkezdenek helyben rohadni. Ez a mocskos, szemét ország valami ilyesmi. Egy rothadó bomladék, amit nem visz még le a víz.
::: barango írta 19:02-kor
2011. december 23., péntek :::
Ó, gyomrom, te utolsó bástya, melynek határtalan tűrőképességére egy életen át büszke voltam. Ha az összes belsőségem: a szívem, az agyam, a lelkem is kikészült, gyomrom mindig keményen állta a sarat. Ehhez képest a hétfői napot folyamatos öklendezéssel töltöttem. Hányni nem tudtam, csak émelyegtem és nyögtem. Életemben csak kétszer készült ki ennyire. Az első alkalom az volt, amit nemrég meséltem el a szalagavatómról, Rossz Péterről meg az üveg cseresznyepálinkáról, a másik alkalommal módszeresen tettem próbára a tűrőképességét. Válogatás nélkül ittam és ettem össze mindent.
Ez 1988 májusában történt Miskolcon. Valami rettentő mulatság után ébredtünk Tapolcán, valakinek a nyaralójában. Kióvakodtam a kertbe, és szomorúan állapítottam meg, hogy csak a legförtelmesebb italok maradtak meg előző estéről. Volt ott Éva vermut, almapálinka meg néhány üveg langyos Borsodi világos. Undorodva nekiláttunk ezeknek. Nem tudom már, mit kísértünk mivel, mert mindegyiknek annyira okádék-íze volt, hogy semmi könnyebbséget nem jelentett, ha a súlyosabb almapálinkát mondjuk langyos Borsodival próbáltuk leöblíteni.
Csak a legelvetemültebbek maradtak ott reggelre, de még ezek az emberek is hamarosan hányi kezdtek valamelyik bokor tövében. Arra nem emlékszem pontosan, hogy én meddig bírtam, de az biztos, hogy nem adtuk fel egyhamar. Hánytunk, és utána folytattuk az ivást. Abban valamennyien egyetértettünk, hogy nem hagyhatjuk ott ezeket az italokat veszendőbe. Amikor már tényleg nem bírtuk tovább, szépen elsétáltunk a tapolcai strand melletti sörözőbe, amit mindenki csak úgy hívott, hogy a Majom. Olcsó söntés volt kerthelyiséggel, és vasárnap délelőtt már bőven nyitva tartott.
Nekiálltam fröccsözni, de persze valami utolsó, igénytelen kannás borból készült a fröccs, így nagyon hamar rosszul lettem tőle. Gondoltam, eszem valamit, az talán segít. Valami főzelékfélét kértem „vagdalt”-tal. Ez a „vagdalt” szó szerintem az egyik legkiábrándítóbb név. Fogalmam sincs, miért nem lehetett legalább fasírtnak nevezni azt a szart. A munkahelyi menzákon meg a „feltét” szóval forgatták fel az ember gyomrát. Minden vagdalt feltét, de nem minden feltét vagdalt. Undorító.
Na ez aztán végképp betett. Már hányi sem tudtam, pedig lett volna mit. Csak émelyegtem. Valaki magával cipelt, és egy kisszobában nyögtem napestig. Egy lavórt tett az ágy mellé meg egy pohár vizet. Bitangul érzetem magam. Csak estére lettem jobban, de akkor a nyitott ablakon át a szomszédból meghallottam a híradót, amelyben bemondták, hogy Grósz Károly sikeresnek ítélte a hét végi munkásőr-találkozót.
A miniszterelnök hozzátette, hogy kormánya nem nézi már sokáig tétlenül a rendszer megdöntésére törekvő erők szervezkedését, és hamarosan a munkásőrség segítségéért folyamodik. Erre ismét elfogott a hányinger, és a lavór után nyúltam. Azóta eltelt huszonhárom év, Grósz Károly nem kérte a munkásőrség segítségét, a 90-es évek elején, amikor már nem ő volt a miniszterelnök, majdnem meglincselték Kazincbarcikán, s rövidesen elvitte a rák.
Most kedden este is kezdtem már jobban lenni, de megpillantva a tévében miniszterelnökünk elégedett vadkanfejét, olyan zsibbadás kúszott fel a nyúltagyam felől, ami minden esetben a nagyobb okádások baljós előjele, úgyhogy villámgyorsan elkapcsoltam. A Filmmúzeumon szerencsére a Casablanca ment.
::: barango írta 0:31-kor
2011. december 15., csütörtök :::
1995 decemberében valamikor ilyentájt volt életem legszarabb „felolvasóestje”. Persze amúgy minden felolvasóest szar. Micsoda baromság már maga a műfaj is: felolvasóest. Az említett est azért ígérkezett másnak, mert a Tilos az Á a saját torát ülte ’95 decemberében. Már megszületett a bírósági határozat, hogy a helyet be kell zárni, így decemberben egy karneváli tombolással ért véget a kocsma ötéves fennállása.
Annyira szarul életemben nem éreztem magam, mint aznap este. Lovasi olvasott még fel meg a Ficsku Pál, aki egy hihetetlen nagypofájú miskolci fasz. Gondolom, már akkor is megjelent egy-két kötete, és ő volt az ügyeletes alkoholista tehetség. Ők ketten kezdték a felolvasást, a Lovasi jött a szokásos sortörős enjambment-jaival, amitől mindig elélvez a közönsége, a Ficskura viszont egyáltalán nem emlékszem.
Sajnos eléggé berúgtam, és helyzetemet csak nehezítette, hogy egy teljesen indokolatlan nagylelkűség folytán beengedték a Tilosba Dixie-t is, aki rögtön az első sorban ült le. Róla annyit kell tudni, hogy jóformán az összes budapesti kocsmából ki volt tiltva, ami akkoriban még könnyedén ment – ma már azért nehezebb dolga lenne.
Nem tudom, mi volt a módszere, de például amikor a Tilos megnyitott, két-három hétig még beengedték, majd utána rögtön tett valami olyasmit, amitől végleg és örökre kitiltották. A Tilos torán azonban kegyet gyakoroltak, és beengedték. Leült az első sorban, és félhangosan morgott.
Valami zagyva faszságot kántált magában, talán a nyála is csorgott, nem nagyon kötekedett senkivel, de kurva idegesítő volt. Igazából az volt a gond, hogy túl részeg voltam a felolvasáshoz, ezért tehetetlen dühömben sértegetni kezdtem ezt a faszt, aki csak ült a sarokban és morogta a magáét.
Közben, hogy a közönség ne unatkozzon, Eszter csellózott valamit, a közönség azonban rendületlenül unatkozott. Ennyi ellenséges pofát már rég láttam. Miskolcon ilyenkor bekiabáltak vagy feljött valaki, ez a rakás seggfej értelmiségi sznob meg csak ült ott, és fölényesen unatkozott.
Ott ült a közönség soraiban egykori osztálytársam is, Schreiber Laci, aki szintén be volt baszva, és úgy érezte, hogy eljött az ő ideje. Felugrott a színpadra, és szánalmasan megjátszott vidékies kiejtéssel elmondta, hogy ő az én csörgedemeteri rokonom, aki ezért a felolvasóestért utazott fel székesfővárosba, és nagyon szeretne segíteni nekem. Szerinte megérdemlek egy nagy tapsot.
Életemben nem égtem még úgy. Illetve dehogyis égtem. Leszartam az egészet, mert már elég részeg voltam. A kérdés csak az volt, hogy tudnék feltűnés nélkül távozni. Ezt is megoldottam valahogy. Annyi kudarcot halmoztam fel korábbi életem során, hogy eszem ágában sem volt szégyenkezni. És annyira büszke voltam ezekre a baklövésekre, öngólokra, telibe gyalázott balfaszságokra, hogy gyakran hencegtem is velük.
Ez az este azonban gyötrelmesre sikerült. Mindig is halálosan gyűlöltem ezt az fél-értelmiségi művész-ganéjdobot, ami rendre összegyűlik az ilyen éjszakai helyeken. Benzinnel lelocsolni, és felgyújtani. Bada az ilyeneket helyből, kapásból alázta, nekem viszont aznap este beletört a disznóölő bicskám a mutatványba.
Két hét múlva azonban bőséges elégtételt vettem. December 27-én QSS volt a Tilos az Á pincéjében, és az tényleg jól sikerült. Néhai Artner Iván kevert, úgyhogy egész jól szóltunk. Már kora délután lementünk, és két órán keresztül álltunk be. Ez persze épp elég volt ahhoz, hogy jól összevesszek a QSS-tagokkal, úgyhogy hazaugrottam, és alaposan bebasztam a Kispráterben. A koncert mégis jól sikerült. Tény viszont, hogy a számok közötti szünetek hosszabbra sikerültek, mint maguk a számok.
Ez a közönség azonban nem unatkozott. Számomra is érthetetlen türelemmel viselték, hogy hosszú rím-tákolmányaimat, amiket az egy héttel korábbi felolvasóesten nem sikerült elszavalni, kíméletlen alapossággal előadjam. Akkor még nem volt zene a Vesszen a Föld-re meg az Egyenruhagyalázóra. Ezeket mind, kegyetlen alapossággal elszavaltam a tömegnek, akik viszont szokás szerint rendületlenül azt ordítozták, hogy „Kézigránát!”
A legnagyobb sikert azonban Frank Sinatra születésnapi köszöntőjével arattam. Sinatrának ugyanis épp két héttel korábban, pontosan a balul végződő felolvasóesttel egy időben volt a nyolcvanadik születésnapja. 1915. december 12-én született, így könnyen kiszámítható, hogy ’95. december 12-én volt nyolcvanéves. A Times Square-en egy hatalmas 80-as szám világított a tiszteletére, ezért úgy gondoltam, hogy tőlem is megérdemel egy verset.
Épp a QSS-koncertre készültem el vele, és elég részeg is voltam ahhoz, hogy felolvassam. Nem voltak illúzióim, és jól tudtam, hogy a punkok nem rajonganak Sinatráért. De végighallgattak:
Rocksztárok mind temetőbe
Sinatrának még egy italt
Frankie él, ha techno-csürhe
Emléke is régen kihalt
Pusztuljanak rockbálványok
Sinatrának vödör whiskyt
Rod Stewart hiába károg
Frankie boyra rá nem piszkít
Éljen a bölcs maffiózó
Feddhetetlen keresztapa
Picsába tűnj, piti, olcsó
Popbárók siserehada
Rockbiznisz perc-emberkéi
Tűnnek alá kanálisba
Készül már az ezredvégi
Slágerbóvli-halállista
(Gondolkodtam, hogy a második versszakot záró rímben a helyesírásnak fittyet hányva rövid i-vel írjam-e a "piszkít" szót, mert így talán szebben rímelne a "whiskyt"-re, de aztán úgy döntöttem, hogy kellő hallással ezt mindenki el tudja rendezni magában.) Érdekes módon senki sem kiabálta be, hogy „Kézigránát”. Valaki, nagyon helyesen, csak annyit szúrt közbe, hogy „éljen a maffia!”.
Jutalmul persze zárásként eljátszottuk a tiszta szívemből gyűlölt Kézigránátot is. Kellően kaotikusra sikerült, egyre többen jöttek fel a színpadra, és énekelték helyettem, mert már akkor is gyűlöltem ezt a kurva számot. Ez több mint 15 éve volt. Lehet képzelni, mennyire gyűlölöm most. Ennek ellenére lehet-e bárkinek szemernyi kétsége is afelől, hogy holnapután is el fogjuk játszani.
Sinatra még két és fél évet élt. Remélem, sikerült elrejtenie egy félliteres whiskyt a nővérek elől az éjjeliszekrénye fiókjába, úgyhogy volt mivel elkergetnie a halálfélelmet. Szerencsére még nem tudom, milyen érzés, amikor érkezik a szívroham, de egy fél liter whisky csak kiüti a biztosítékot. Legalábbis nagyon remélem.
::: barango írta 23:52-kor
2011. december 12., hétfő :::
Miskolc mindig ronda, de télen a legrondább. Ilyenkor fuldoklik a város a ködben. Anyák nem találják meg a sétáltatni vitt viperáikat. No nem, legyük tárgyilagosak. Ma nem valami szürreális-dadaista lószart akarok írni. Most inkább arról, amikor novemberben lenn voltam Miskolcon, és kiugrottam a Grizzlyből, hogy felvegyek egy kis pénzt, de eléggé eltévedtem. A főutcán úgy ült a köd, mint a seggem a fülemen. Nem hallottam a saját lépéseimet. Vattaszerű visszhangok kísértek el a következő sarokig.
Ott volt a Szarforrás nevű kocsma, de sajnos zárva találtam. Péntek este volt, alig múlt hét óra, és a főutcán zárva találtam egy kocsmát. Nagyjából ez Miskolc. A reménytelenség epicentruma. A Szarforrásban egyébként elég jó borokat mérnek. Főleg tokaji borokat. És elég olcsón. A kocsma törzsközönsége nem túl értelmiségi, ami számomra fölöttébb vonzóvá teszi a helyet. Van a kocsmáros, aki nem túl okos, és van néhány törzsvendég, akik szintén nem túl okosak. Olyan butaságokról beszélgetnek, hogy vajon a magyar ember képes-e megtartani az orrán a világringlispílt, vagy kölcsönt kell felvennie az anyja koporsójára.
Nem könnyű bekapcsolódni az ilyen beszélgetésekbe, de ha nem teszünk elhamarkodott kijelentéseket, egész közel tudunk férkőzni a hülyeség epicentrumához. Szerencsénkre azonban ott van a tanár úr, aki már régóta alázza magát ezen a helyen. Nyugalmazott középiskolai tanár. Szürke zakóban álldogál a sarokban félédes fröccse mellett, és néha odaordít neki valaki: „Mikor volt a kiegyezés, tanár úr?” A tanár úr elnézéstkérően körbepillant, és elárulja a helyes évszámot.
„A tanár úrnak fizetek egy fröccsöt – kiabálja valaki –, de azért azt mondja meg, hogy Tolsztoj megbaszta-e a saját anyját.” A tanár úr bocsánatkérőleg néz ránk, nem vállal felelősséget az ilyen badarságokért, és nem is válaszol a kérdésre. Múlt héten adta el a Dosztojevszkij-sorozatát. Az úgy hét méter könyv lehetett, valamikor a hatvanas években adták ki, finom papírra nyomva és vászonkötésben – úgyhogy , kedves tanár úr, kétezer-nyolcszáz forintot tudunk fizetni ezért a sorozatért.
Ennyi pénzből legalább egy hétig lehet inni a Szarforrásban, úgyhogy a tanár úr azonnal rábólintott. „Ki volt az első szovjet űrhajós?” – kérdezi a tanár urat a hosszú körmű kocsmárosnő, miközben valami keresztrejtvényt próbál megfejteni. „Gagarin – mondja a tanár úr –, de rossz maga a kérdésfeltevés is, kérem, mert ugyebár az első szovjet űrhajós egyben az emberiség első űrhajósa is volt, így a rész és egész viszonya…” „Kér még egy fröccsöt, tanár úr?” Hát hogy ne kérne.
Az agy dekára kiporciózva, az annyi, mint a lovam lépése, ahogy hazavisz a pokrócra, a lópokrócra, lassan feladom, nem akarok túl zavaros dolgokat írni, mert érezhetően csökkent az olvasottságom, mióta ilyen kontrollálhatatlan dolgokat írok, mint például hogy „Gagarin egy űrkapszulát helyezett el a végbelében, és saját távolba látó fröccskatalizátorát Tolsztoj távcsövére cserélte a szerv-anitkváriumban.”
Úgyhogy eszem ágában sincs ilyeneket írni.
::: barango írta 0:20-kor
2011. december 9., péntek :::
Múlt vasárnap vettem olcsón egy mini-basszus-kombót, de ki kellett érte menni Mogyoródra. Odafelé Fóton keresztül vitt az út, és meglepő módon még mindig áll az a ház, ahol apám szülei laktak, és jómagam is eltöltöttem hosszú hónapokat. Szomorú falusi ház, az utóbbi tíz évben jóformán lakatlan, és maholnap összedől magától. Nagyapám ott halt meg, nagyanyám utána elköltözött onnan, de ez már a nyolcvanas évek közepén lehetett.
Egy hosszú, sok házból összetákolt képződmény volt ez, amit több család lakott. Többek között a Garáék. Manapság rohadt divatosak a családregények. Leszerepelt politikusok és médiacsótányok taligaszámra írják az érdektelenebbnél érdektelenebb családi eposzokat. Megírhatná végre valaki a Garáék történetét is. Sajnos azonban az ilyen lumpenproletár családokban nem sűrűn írnak az emberek. Ami azt illeti, Gara Antika beszélni is elég későn tanult meg. Ötéves volt, én meg lehetettem hét is, de még mindig nem tudott beszélni. Pedig nagyon szerettet volna.
Furcsa, artikulátlan morgásokat produkált, amelyek rendkívül élethűen imitálták az emberi kommunikációt, de fényévekre voltak az értelmes beszédtől. A kis szarosnak egész jó hallása volt, azonban sajnálatos módon sem az szülei, sem a nagyszülei nem vették a fáradságot, hogy megtanítsák beszélni. Nagyanyja éktelenül tudott káromkodni, így nem csoda, hogy az apró Antal először ezeket a szavakat tanulta meg. Egész tehetségesen utánozta egy-egy szó hangzását, de mondatokká nem tudta összerakni őket. Basszamegarrhhgsssszájjjjbbbazzztakurrrvvassssrrrrkaaaarvaaahétsszentsséggéééét. Ilyeneket morgott.
Nagyanyja egész nap otthon volt. Lehetett vagy két méter magas. Hátrafésült, ősz haját kendővel szorította le, a fogai úgy meredeztek elő a szájából, mint valami kerítés, amit a faluszéli korhelyek szétrugdostak egy részeg hajnalon. Így elég nehezen formálta a szavakat, de a torkából feltörő, szárazon rikoltó hangok mindig egyértelművé tették, hogy kinek a jó kurva anyját szidja.
Szidta a saját családját, a szomszédokat, a piaci kofákat, a Julis nénit, aki ezt az egész épületkomplexumot birtokolta, és nyáron mezítláb üldögélt a hátsó konyhában, pedig volt két tiszta szobája, ahol lakhatott volna, vasárnap meg fényes csizmában, bibliával a kezében elbillegett a templomba, szidott a Garáné mindenkit. A kommunistákat csak azért nem szidta, mert azt se tudta, hogy mi fára kell az ilyeneket akasztani, meg különben is munkásőr volt a férje.
Érdekes módon nagyanyámékkal meglehetős tisztelettel beszélt, már amennyiben a tisztelet létező fogalom Garáékkal kapcsolatban. Nagyapámat János bácsinak hívta, és általában eléggé visszavett, amikor lejött egy kicsit trécselni. Az unokájával viszont nemigen foglalkozott. Nem igazán érdekelte, hogy legifjabb Gara Antal a tyúkszaros baromfiudvarban próbál megismerkedni a kommunikáció alapelemeivel.
Napközben nem sok dolog történt az udvarnak azon a felső harmadán, amit a Garáék birtokoltak. Garáné legfeljebb levágott egy kacsát, hogy levest főzzön belőle estére, meg ilyenek, de alapvetően eléggé unalmasan telt az idő. Estefelé aztán hazajött a munkából idősebb Gara Antal is. Részeg, de határozott munkásőr-léptekkel menetelt végig az kaputól a lakásukig, ami a nyári konyhák egymáshoz toldozott-foldozott bódéiból állt, meg abból a felső valamiből, ahol a hálóhelyiségek voltak a konyhával egybeépítve.
Na, ott volt a tévé. Ne felejtsük el, hogy a hatvanas évek végét írjuk, és akkoriban a tévé még nagyon drága mulatság volt. Nem is tudom, Garáéknak honnan futotta rá. Tény azonban, hogy náluk mindig lehetett tévét nézni. Furcsa, dohos szagokat kellett közben elviselni, de megérte. Gara Antikának is lehetősége nyílt végre, hogy valami értelmesebb emberi beszédet halljon.
A Garák családtörténete még megírásra vár. Idősebb Gara Antalnak és Gara Antalnénak két gyereke született. Gara János és ifjabb Gara Antal. Utóbbi egy ártatlannak induló gyermeki játszadozás során légpuskával kilőtte idősebb testvére, Jancsika egyik szemét, így Gara János fél szemmel élte le maradék életét. Amely azonban nem sikerült túl hosszúra, mert János epilepsziától szenvedett. Számtalan rohama volt. Úton-útfélen rájött, és ilyenkor kétségbeesetten csak annyit mondott. „Jaj, rosszul vagyok.” És jött a roham.
Nem sokkal múlt harmincéves, amikor belehalt az egyik ilyen rohamba. A fóti temetőben csak ennyi áll a sírján: „Gara János, élt 32 évet”. Gara Antalról nem sok tudható. Fiáról, a legkisebb Garáról még annyi sem. Idővel nyilván megtanult beszélni valakitől. Később eszembe is jutott néha, hogy az emberi kommunikáció eredetét vizsgáló kutatások talán hasznát vehették volna Antika kétségbeesett próbálkozásainak.
Hogy mi történik valakivel, amikor nem tanítják meg beszélni. Mit érez valaki, amikor akar, de nem tud? Akkor meg minek akar? Megannyi kérdés. Idősebb Gara Antal rendületlenül ivott és szolgált a munkásőrségnél. Amikor nagyapám 1978-ban meghalt, a Fót szélén lévő temető ravatalozójában álltunk a koporsó körül. Megjelent Gara Antal, bemasírozott a ravatalozóba, megállt a koporsó előtt, vigyázzba vágta magát, hallatszott, ahogy egymáshoz koppannak a sarkai, és annyit mondott. „Viszlát, János bácsi.” Tökrészeg volt, de derekasan teljesített. Az a mondat legalább annyira tömör és szerény volt, mint Gara János sírfelirata.
A fóti temető még a többi temetőnél is szomorúbb hely. Mogyoród felé elhaladtunk mellette. Fót főterén azonban hiába kerestem a Dózsa falatozót. Régen ott fordult meg a távolsági busz, ezért kellett ott lennie egy kocsmának is. Ez lett a Dózsa. Ronda hely volt, de szükségszerű. Talán 1987-ben, a másik nagyapám temetése után megálltunk ott a rokonsággal, és valamelyik öregúrral, talán a Don-kanyart is megjárt keresztapámmal ittunk ott egy felest.
Ha nagy ritkán találkoztunk, mindig megkérdezte, hogy „na, Zolka, mi van a lányokkal”, és kacsintott egyet. Rengeteget dohányozott, de soha nem lett tőle semmi baja. Nagyon magas kort ért meg. A felesége, Fáni, akivel egy textilfesték-szagú pincében robotolták végig a hatvanas-hetvenes éveket, azonban még őt is túlélte. Majdnem százévesen halt meg. De róla itt már írtam néhány éve. Majd előkeresem.
A szentségit. Eszem ágában sincs családregényt írni.
::: barango írta 0:39-kor
2011. december 4., vasárnap :::
Ezek szerint már tizennyolc évesen is lett volna alkalmam rádöbbeni, hogy nem túl ésszerű meginni 2-3 deci tömény szeszt egyetlen húzásra. Ám később újra és újra elkövettem ezt a hibát. Ennek persze mindig nagyon rossz vége lett. A legrosszabb talán akkor, amikor a Kossuth Lajos utcai Úttörő Áruház bejárata elől vittek el a mentők a Róbert Károly körúti detoxba. Ez valamikor 1986 tavaszán történt.
Miskolcon laktam, és hétvégeken hazavonatoztam Budapestre. Ilyenkor általában látogatást tettem a szülőknél, elmondtam nekik, hogy nem is annyira szar Miskolcon, pedig még annál is szarabb volt, aztán visszamentem Miskolcra, ahol műtőssegédként dolgoztam. Munka közben is ittunk, de ilyenkor soha nem üthette ki magát az ember, mert kirúgták volna. Péntek este persze elszabadult a pokol. A tetemvári Alma kocsmában kezdtem, és vasárnap este fejeztem be a Déryné presszóban.
Mindegy, ez a detoxos hétvége valamikor tavasszal lehetett. Akkor sehogy sem sikerült hazaérnem. Már a vonaton rettenetesen berúgtam, és fogalmam sincs, hogy mit kerestem egy zuglói lépcsőházban. A lakók hívták rám a rendőröket, mert ott aludtam az egyik lépcsőfordulóban. A rendőrök betuszkoltak egy Ladába, és a kerületi kapitányság felé menet hülye kérdéseket tettek fel.
Egy hideg cellában ébredtem, hogy hugyoznom kell. Dörömböltem az ajtón, mire megjelent egy rendőr. Közöltem vele, hogy vizelnem kell, mire ő meglepően udvariasnak mutatkozott. Még arra a kérdésemre is válaszolt, hogy hány óra van. Hajnali fél három múlt néhány perccel. Alaposabban belegondoltam, és megkérdeztem, hogy hol vagyunk. Elárulta, hogy a zuglói rendőrkapitányságon, de ha úgy gondolom, és elég jól vagyok már, akkor szívesen hazaengednek.
Le voltam nyűgözve. Hogyan lehetséges ez? A legsötétebb kádári időket éltük, ezek meg visszaadják a pénzemet, több ezer forintot, mert akkoriban az egész havi fizetésemet a zsebemben hordtam, lelkemre beszélnek, hogy vigyázzak, ennyi pénzzel ne mászkáljon csak úgy az ember éjszaka az utcán. Aztán lassan rájöttem, hogy egy volt barátnőm lépcsőházában aludtam el, akinek az apja nyugalmazott rendőr alezredes, és amikor a Ladában kikérdeztek, lehet, hogy rá hivatkoztam.
Ezért bántak velem ilyen barátságosan ezek a pribékek, gondoltam, ahogy hajnali háromnegyed háromkor botorkáltam kifelé a zuglói rendőrkapitányságról. Azonnal valami italt próbáltam felhajtani, de a nyolcvanas években ez nem volt egyszerű. Valahogy eljutottam a Kálvin térig, de még ott sem találtam kocsmát, ami nyitva lett volna hajnalban. A Szabadság hídnál észrevettem egy rendőrt, és odasiettem hozzá. Megkérdeztem tőle, hogy mennyi az idő.
Valamiért úgy gondoltam, hogy ő is a zuglói rendőrök kollégája, ezért talán hajlandó lesz elárulni, hogy mennyi az idő. „Személyi igazolványt” – mondta. Előbányásztam a személyit, ő megnézte, visszaadta, és felszólított, hogy távozzak. Én viszont voltam annyira pofátlan, hogy újra megkérdezzem tőle: „Ne haragudjon, azért meg tudná mondani, mennyi az idő?”
Rábaszott. A téli kabátja vastag ujját vissza kellett húznia, hogy le tudja olvasni a karórájáról a mutatók állását. Fél négy múlt tíz perccel. De egyetlen kocsma sem volt nyitva. Hajnali hat óráig róttam a környező utcákat, mire találtam egy zöldségest valahol az Astoria körül. Vettem egy kétdecis konyakot, és elindultam a Petőfi Sándor utcán az Erzsébet híd felé. Valahol az Úttörő áruháznál jártam, amikor kiittam az üveg maradékát.
Frissen mosott ágyneműszagra ébredtem. Érdekes módon azonnal az idő iránt érdeklődtem. Ez afféle rögeszmém lehetett akkoriban. A szomszédos ágyon azonban egy meztelen öregember feküdt, aki nem tudta, hogy mennyi az idő. Nagyon büdös volt. Lehet, hogy összeszarta magát. Felkeltem, és odamentem a nővérkalitkához. Tőlük is megkérdeztem, hogy mennyi az idő. Mondták, hogy délután fél három van. Milyen nap? , kérdeztem. Szombat, mondta a nővér. Hát persze, mi más.
Mondtam a nővérnek, hogy szeretnék távozni, mire mondta, hogy feküdjek még vissza. Már kialudtam magam, mondtam, de ő közölte, hogy még nem aludtam ki a nyolc órát. Miért, mikor hoztak be?, érdeklődtem. Reggel nyolckor. Próbáltam utánaszámolni, de nem nagyon ment, így inkább visszafeküdtem. Rohadtul unatkoztam, így beszélgetést kezdeményeztem a szarszagú öregemberrel. Válaszolt egy-két kérdésemre, aztán elaludt.
Újra fölkeltem, és visszamentem a nővérpulthoz. Addigra már ott állt néhány mentős. Mint kiderült, ők szedtek össze az áruház bejáratánál, és nagyon barátságosak voltak. A személyi igazolványomból ugyanis megtudták, hogy műtősként dolgozom a miskolci megyei kórház baleseti sebészetén, úgyhogy szegről-végről kolléga vagyok. Hogy miért iszom ennyit, tudakolták barátságosan. Mi mást lehet ennyi pénzből csinálni, válaszoltan barátságosan.
Talán az ő szívélyes jelenlétüknek köszönhetően az ügyeletes ápoló visszaadta a ruháimat, és a lelkemre kötötte, hogy menjek haza. Egy nagy könyvet tett elém, amelyben alá kellett írnom valamit. A könyv fordítva volt, úgyhogy fejjel lefelé került oda az aláírásom. Szóvá tettem ezt, de az ápoló közölte, hogy ne törődjek vele. Szombat délután volt, langyos tavaszi eső szemerkélt, és az ápoló elkísért egészen a kijáratig.
„Nézd, tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok az első, aki ezt kérdezi tőled, de elárulnád, hogy hol van itt a legközelebbi kocsma?” – kérdeztem tőle. „Szerintem inkább menj haza, és pihenj le” Úgy látszik erre a mondatra volt programozva. „Legalább annyit árulj el, hogy balra vagy jobbra induljak.” Nagyot sóhajtott: „Balra.” A következő sarkon találtam egy bisztrót. Nagyon ronda hely volt, de adtak egy deci rumot.
Felszálltam egy villamosra, ahol aztán szóba elegyedtem néhány ismeretlennel. Fogalmam sincs, hogy kötöttem végül ki valamelyik barátomnál. Reggel persze azonnal az idő és a hely iránt érdeklődtem. Kellemes meglepetésemre alig egy sarokra voltam a Májas Bisztrótól, ami egy szomorú időszakban szinte a törzshelyem volt. Nyolc óra múlt néhány perccel, és tudtam, hogy a Májas reggel 9-kor nyit.
Az az egy óra hosszabb volt, mint a földtörténeti ókor. Földrészek vándoroltak agyam egyik féltekéjéről a másikra, a kozmosz hidege az alsógatyámban fojtogatott. Nem tudtam mire gondolni. Rég elfelejtett kémiai képleteket próbáltam felidézni, hogy valami koncot vessek az agyamnak, ami üresen nyikorgott, mint valami vágóhídi húsdaráló. Szerintem ötpercenként kérdeztem meg, hogy mennyi az idő. Végül aztán a barátom kidobott, és ott találtam magam a Májas előtt. Épp nyitottak.
Kaptam vodkát, és elüldögéltem ott délig. Aztán kimentem a Keletibe, felszálltam a miskolci gyorsra. Derék hétvége volt, gondoltam. Huszonnégy óra leforgása alatt megjártam a zuglói rendőrkapitányságot és a Róbert Károly körúti detoxot, ami nem kis teljesítmény. Hétfő reggel gatyát cseréltem, és menten vissza a baleseti sebészetre dolgozni.
::: barango írta 23:20-kor
2011. december 1., csütörtök :::
Épp a grófnő kutyájára vigyázok, mert a család a grófkisasszony szalagavatójára ment, és egy beagle-t nem lehet csak úgy magára hagyni. Ezek szerint még mindig vannak szalagavatók. Undorító. A saját szalagavatómról meglehetősen homályos emlékeim vannak, és nemcsak azért, mert 1978 óta több mint 30 év telt el, hanem mert rettenetesen részeg voltam. Akkoriban szerencsére még nem kellett ennyit flancolni, és a családot sem hívta meg senki egy szaros szalagavatóra. Egy fagyos hétfő este volt, erre valamiért határozottan emlékszem.
Akkor vettem föl először azt az öltönyt, amit anyámék méretre készíttettek egy körúti szabónál. Hiába tiltakoztam, hogy jól lesz nekem a Vörös Október Férfiruhagyár konfekcióöltönye is, nem tágítottak. Több héten át egy alkalommal ellátogattunk a szabóhoz, aki méretet vett rólam. Egy nagy, körúti lakás rosszul megvilágított szobájában egy tükör előtt álltam, és a szabó a centitekercsével méregetett. Nagyon utáltam, amikor az altesti méretek kerültek sorra. Arra gondoltam, hogy ez elég megalázó munka.
Nagyon utáltam azt az öltönyt is. Anyámék úgy képzelték, hogy abban fogok majd diplomázni, de erre nem került sor. Csak temetéseken viseltem. Meg a szalagavatómon. Az orvostudományi egyetem Nagyvárad téri toronyházának földszintjén tartották az avatót, és rohadtul untam nézni a mindenféle hülye táncokat. Szerencsére nem figyelt senki, úgyhogy simán le lehetett lépni.
Ott állt mellettem Rossz Péter, és ő is nagyon unta az egészet. Nem ez volt a rendes neve, csak mi hívtuk így magunk között, és nem is járt a mi iskolánkba. Kicsapták már mindenhonnan, és valószínűleg csak azért jött el a szalagavatónkra, mert azt hitte, hogy ott majd „csajozhat”, vagy ilyesmi.
Egy általános iskolai osztálytársam, Josef K. szomszédja volt, és a Pusztaszeri úton laktak. Josef meg én valamelyik környékbeli grundon találkoztunk Rossz Péterrel, és eléggé tartottunk tőle, mert veszélyes ember hírében állt. Alig lehetett idősebb nálunk, de már volt egy csomó rendőrségi ügye. Josef mesélte, hogy egy nyári estén a szüleivel tévézett nyitott ablaknál, a „Minden lében két kanál” valamelyik epizódját nézték, amikor a szomszédból meghallotta Rossz Péter ordítását: „Mutter, lavórt!”, majd rögtön utána vad öklendezés hallatszott a sövény túloldaláról. Rossz Péter hányt.
Egy másik szombat este Josef egy rövid párbeszéd akaratlan fültanúja lett, amikor Péter valami esti mulatozásba indult. Édesanyja sírós hangon kérlelte: „Petikém, legalább egyél egy falatot.” „Hagyjál, mutter!” – ordította Péter dühösen. „Csak egy falatot” – rimánkodott szegény szülőanyja. „Mondtam, hogy hagyjál” – ordította Péter. Anyja ekkor cselhez folyamodott: „Péterkém, egyél egy falatot, akkor majd jobban tudsz inni.” Rossz Péter dühösen vágta be maga mögött kertkaput.
A szalagavatón ott állt mellettem Rossz Péter, s ekkor már, tizennyolc évesen nem féltem tőle annyira. „Iszunk valamit?” – kérdezte hanyagul. „Hát itt benn aligha” – mondtam neki. „Akkor húzzunk kifelé” – mondta. Így is tettünk. Nem vettünk kabátot, pedig fagyos január volt. „Van pénzed?” – kérdezte, amikor találtunk egy közértet. Persze hogy volt. És büszkének is éreztem magam kicsit, hogy én vehetem meg azt a félliteres cseresznyepálinkát. Ha Rossz Péter felajánlotta volna, hogy ő fizeti a felét, akkor kapásból csak annyit mondtam volna: „Ugyan, Péterkém, a vendégem vagy.” De nem ajánlotta fel.
Megvettük a félliteres cseresznyét, és elindultunk vissza a szalagavatóra. Megfordult a fejemben, hogy nem lesz majd egyszerű becsempészni, és arra is gondoltam, hogy megkínálom majd osztálytársaimat is, de számításaimat jócskán keresztülhúzta, hogy Péter hatalmasat húzott az üvegből, s amikor átadta, már épp hogy csak kétharmadig volt. Cseresznyepálinkát addig még nem ittam, csak rumot, úgyhogy nem fogott el a hányinger, amikor beleszagoltam.
Én is meghúztam, és amikor visszaadtam neki, meglepve láttam, hogy az üveg már félig sincs. Rossz Péter elismerőleg bólintott, átvette az üveget, és már alig lötyögött valami az alján, amikor visszaadta. „Ezt már nem visszük be.” Hogy ezt én gondoltam, vagy ő mondta, már nem tudom, de tény, hogy az üveg hamarosan üresen landolt egy kuka mellett, és hangos csattanással darabokra tört.
Egyáltalán nem éreztem magam részegnek még akkor sem, amikor megcsapott a benti meleg. Viszont határozott jókedvem lett. Véget értek a mindenféle idétlen táncok, mindenki jött-ment, nevetgélt, talán valami büfé is volt, de ez nem igazán érdekelt. Egyáltalán nem érdekelt semmi. Rossz Péter eltűnt a tömegben, nyilván nekiállt „csajozni”, én meg egyre több ismeretlennel elegyedtem szóba, míg végül a vécében találtam magam, ahol többen dohányoztak. Rágyújtottam és is, és elmeséltem nekik, hogy épp most ittam meg valakivel fél liter cseresznyepálinkát. Nemigen hitték.
Aztán eltelt egy félóra, és lassan magába szippantott az örvény. Mindig is élveztem a magatehetetlenséget. Amikor már nem rajtam múlnak a dolgok. Egyszer csak ott találtam magam, amint a vécécsésze peremén könyökölve vékony vércsíkot hányok. A vadonatúj, méretre készült „érettségi” öltönyöm könyöke ott ázott a fajansz peremén, én meg szárazon öklendeztem. Nem tudtam már mit kihányni, de az öklendezés nem maradt abba.
Mögöttem azon vitatkoztak néhányan, hogy nem lesz könnyű kicsempészni egy magatehetetlen részeget. Megkérdezték, hogy tudok-e járni. Nem válaszoltam. Nem tud, mondta valaki. Akkor visszük, mondta másvalaki. Megragadtak a karomnál, és vittek. Ezt volt a legrosszabb. A hányás sem volt túl kellemes, de addig a magam ura voltam, és kicsit élveztem, hogy beszippantott az örvény. Ezek meg kiráncigáltak az örvényből. Vittek, én meg járást imitáltam a lábammal.
Valahogy eljutottunk a kijáratig anélkül, hogy egyetlen tanár is kiszúrt volna minket. Betuszkoltak egy Trabantba, és megkérdezték, hogy hol lakom. Ez volt az első dolog, amire válaszolni tudtam. A Trabant is ráncigált, hörgött, és büdös volt, mint a hányás, de valahogy hazavitt.
Az utcánk sarkán tettek ki. Mondtam, hogy innen már hazatalálok. Megvártam, amíg anyámék leoltják a villanyt, és hazaosontam. Akkoriban még nem volt másnapos az ember néhány deci cseresznyepálinkától. Reggel lementem e közértbe, és vettem egy kefírt. Nem sört. Ó, bárcsak ilyen strapabíró maradna az ember szervezete mindörökre. A „bárcsak” azonban a leghaszontalanabb szó a teremtésben.
Az iskola folyosóján többen ismertek meg, mint általában. Néhányan elismerőleg bólogattak, hogy ez igen, ez aztán valami volt, a többség azonban megvetően mosolygott. Érdekes módon azonban már ekkor sem érdekelt a többség véleménye.
::: barango írta 21:48-kor
2011. november 27., vasárnap :::
Sokan hiszik halottnak Freddy Mercuryt. Valójában egy moszkvai állatkertben készült illegális videón Lou Reeddel fajtalankodik. A „Bohémrapszódia” dallamára darabolják fel a farkát, és vetik oda a ketrecében hörögve hempergő Lou Reednek. Lou sajnos nem tudott kigyógyulni krónikus hónaljtüsző-függőségéből, pedig az orvosok a legkorszerűbb gyógymódokkal próbálkoztak. Többek között odaoperálták Lou orrát egy pók végbeléhez, és intergalaktikus trófea-csempészeknek ajánlották fel vaníliaszirupban áztatott hangszálait. Nem segített egyik módszer sem.
Dalait egy távol-keleti laboratórium kísérleti csecsemőinek tobozmirigyébe operálták, és azóta is hiába várjuk az eredményeket. A tobozmirigy az emberi viselkedés rovarszerű vonásaiért felelős. Éveken át mintha ott se lenne, aztán egy szép napon arra ébredünk, hogy agyunk egy pókfonálon csüng a sötét anyag játszóterein. A „We Will Rock You” dallamára apró galacsinokat gyúr belőle Freddy Mercury, és egy tág végbelű krokodilnak veti őket.
A krokodilok egyébként nagy rajongói Lou és Freddy dalainak. Egy másik illegális videón egy hatalmas medencében hancúroznak mindannyian: Lou, Freddy és a krokodilok. Híres magyar politikusok álarcait öltik magukra, és vaníliapudingot vedelnek büdös Opera kölnivel. Az Opera kölnit a 60-as évek Magyarországán lehetett kapni, és állítólag Máté Péter is ezt itta. Már ha volt rá pénze.
Szóval Freddy Mercury nem halott, és Lou Reed sem az. Apró pókokat tenyésztenek a farkukon, a hónaljukon, és az ő nevükben fognak használt alsónadrágokat gyűjtögetni az ádventi koszorú-köszörűsök. Soha senki be ne dőljön nekik. Egy hordozható nyaktilót tolnak maguk előtt taligán, és így csöngetnek be házról házra, ajtóról ajtóra. Odabenn már sülnek az illatos sütemények, a háziasszony a lányát küldi ki, nézd meg kislányom, ki lehet az, biztos valami szegény koldus, adj neki egy garast, mondja.
Ám sajnos a kislány nem jön vissza, mert Lou Reed azon nyomban a saját drog-rabszolgájává teszi. Opera kölnit fröccsent a szemébe, LSD-vel átitatott zsebkendőjét a szájára szorítja, és már viszi is. Lenn a sarkon Freddy várja, és hordozható nyaktilóján eljátssza a kislánynak a „Friends Will Be Friends”-t.
Pfuj.
Ott van a tág végbelű krokodil is. Meghunyászkodott azóta, és maga is templomba vágyik. Igen, ezt nagyon fontos tudnunk: a krokodilok számára is van hely a szeretet világában. Hisz az ő szívük sem a gatyamadzaggal összeráncigált teremtés pót-paralelogrammája. Nekik is van kedvenc Queen-áriájuk, amire vödörszámra ontják könnyeiket.
Lám, lám, mindenki lassan magára ismer. A magyar politikusok álarcait is jó áron értékesítheti még a saját hónaljtüsző-függőségéből ébredező nép. Vaníliaszagú tobozmirigyeket kap érte cserébe.
::: barango írta 23:27-kor
2011. november 24., csütörtök :::
Nézem, hogy feltettek néhány nagyon korai QSS-t is a youtube-ra http://www.youtube.com/watch?v=QKCNypTvn9E&feature=related. Azokon még nem vagyok sehol. Állítólag jött valami francia nő egy kamerával, és az vette fel valakinek a lakásán. Az egyik Mosoi-klipen http://www.youtube.com/watch?v=-4PVgWVsqn8&feature=related ott van a háttérben az összes QSS-tag, bort isznak, és a Tóth előreadja a borosüveget. Szappanos basszusozik, meghúzza az üveget és továbbadja. Ebben csak az a vicces, hogy ezek szerint a QSS-gitáros Dezső jól ismerhette a Szappanost, aki később a Rádayban alaposan összeverte őt. Az összeverésnél már ott voltam.
1984 novemberének végén lehetett, pontosan huszonhét éve. Ez lett volna az első fellépésem a QSS-sal. Még nem tudtam rendesen az összes szöveget, de leszartam, gondoltam, majd óbégatok, mint a sakál, nem fogja észrevenni senki.
Erre azonban nem került sor. Épp a büfében álltunk sorban, amikor meghallottuk, hogy az előző zenekar abbahagyta, és futva kellett volna visszaindulni az öltözőbe, hogy menjünk föl a színpadra, de a kurvanagy tömegben Dezső kapásból meglökött valakit, aki történetesen a Szappanos nője volt. A nőnek nem lett semmi baja, el sem esett, Szappanosnak viszont elborult az agya, elkapta Dezsőt, és ütni kezdte.
Dezsőnek esélye sem volt, menekült a vécébe, Szappanos meg ment utána, és ütötte. Dezső feje vérzett, bemenekült egy fülkébe, és magára zárta. Szappanos már épp nekiállt, hogy szétszedje a fülke ajtaját, és sikerül is neki, ha nem fogja le hátulról a Ványi.
Ványi áldott jó lélek. Nem elég, hogy jól dobolt, gitározott, énekelt (fent csatolt Mosoi-klipen ő az a szemüveges a dobok mögött), még a Dezső életét is hajlandó volt megmenteni. Elég nagydarab volt hozzá, hogy lefogja a Szappanost, aki persze tovább tombolt. Azt ordítozta, hogy megöli Dezsőt, mert meglökte a nőjét. Kissé túlzottnak ítéltem a reakciót.
Na ekkor szabadult csak el igazán a pokol. A következő zenekar kezdett játszani, amiből világos lett, hogy mi akár mehetünk is haza. Nem tudni, milyen megfontolásból szervezett össze valaki egy skinhead- és punkkoncertet, de egyre nagyobb lett a lökdösődés, és előbb-utóbb nekem is sikerült összeütköznöm egy skinnel, aki utána nekem akart esni, hogy megöl. Én erre fogtam a könnygázt, és lefújtam. Előtte kaptam valakitől, hogy csak akkor használjam, ha nagyon kell. Lehet, hogy én is túlreagáltam a dolgot. A faszi a szeméhez kapott mindkét kezével, és üvöltött, mint a sakál.
Ekkor egy jóakaróm csak annyit mondott, hogy „most aztán futás”. Ugyanilyen fagyos november volt, de nem álltam neki keresni a kabátomat. Futva távoztam. Állítólag egy nagyobb asztaltársaságnyi skinhead eredt utánam. A Kálvin téren jött valami busz, arra felugrottam, és egy barátomnál kötöttem ki, aki adott egy télikabátot, amiben hazamehettem. Utána egy darabig nem jártam koncertre.
Mindig is tetszett a punkban, hogy valami véres szomorúság lengte be az egészet, és teljességgel távol állt tőle az a szánalmas értelmiségi spleen, ami az underground fost jellemezte. Semmi entellektüel egymásra kacsingatás, verseskötet a kopott zakó zsebében, meg ilyenek. Csak a teljességgel értelmetlen proletár vicsorgás. Mindmáig gyűlölöm az értelmiségi viselkedést. Menjenek a picsába. Kártékony csótány-fajzat.
Szappanos azóta basszgitár-virtuóz lett, de azt mondják róla, hogy ugyanolyan állat. Szerintem ez dicséretes. Sokkal inkább értékelhető, mint a tudós-sámán szerepében tetszelgő Gr. Attila bohóckodása. Senki sem lehet rokonszenves vadállat.
(A grófnő szerint kezdek szenilis lenni, mert ezt az egészet már megírtam korábban. Sebaj. Lehet, hogy megint bedől valamelyik szerver, s akkor jól jön majd, hogy megvan még egy változatban.)
::: barango írta 23:58-kor
2011. november 20., vasárnap :::
Utálat, unalom és undor szentháromsága. Persze mindig is utáltam itt élni, de ennyire talán még soha nem volt elviselhetetklen ez a szemét ország. Még a 70-es vagy a 80-as években sem. Az utálat éltet már csak, de nem sokra megyek vele. Nagyjából annyi az esélyem, mintha egy felhőkarcolót próbálnák fejszével kivágni.
Az utálat „u” betűje, mint egy hosszúra nyújtott öklendezés. Amikor az ember már mindent kihányt, és csak szárazon hörög. Az „u” betű soha nem volt az ábécé tagja. Egy koncepciós per keretében száműzték a latin ábécéből, és ejtőernyővel dobták partra. Sajnálatos módon túlozottan barátkozó típusnak bizonyult. Az első jó szóra csóválni kezdte a farkát, így a nácik könnyedén beszervezték. A hosszadalmas ideológiai tréningek azonban hasztalannak bizonyultak. Az „u” betű kétórás kiképzés után is zsidónak nevezte Hitlert, és atombiztos mosollyal kapta be a csalétek-falatot a csernobili horgászoktól.
Egy új nap virradt valamikor a nyolcvanas évek közepén. Tatár rokonaimmal egy Hold-invázió tervét szövögettük, amikor a szomszéd vécében hagyott újságból megtudtam, hogy a hányásom aranyérmet nyert az „u” betű ártalmasságát vizsgáló atombiológusok ketrec-atlétikai tornáján. Sajnos nem tudtam elmagyarázni a QSS együttes tagjainak, hogy a szövegeim nélkül szart sem ér a zenéjük. Részeg disznónak neveztek.
A hét végén feltettem a youtube-ra egy tavalyi koncert néhány számát. http://www.youtube.com/watch?v=8j3q84dLHu8 Ez most végre úgy szól, ahogy mindig is szerettem volna. Nagyjából leszarom, hogy a QSS egykori tagjai ebben nem vettek részt. Tizenöt éven át folyamatosan aláztak, úgyhogy ez most a bosszúm.
A legjobb kép, melyet a „Nem is bánom” mellé csatoltam, egy kassai kocsma teraszán készült 1987-ben. Lehajtott fejjel próbálok nem öklendezni. Annyi biztos, hogy szeptember eleje volt, és egy barátommal keltünk útra, hogy felrobbantsunk egy albán erőművet, melyet emberi nyállal működtettek szocialista démondiktátorok. Sajnos azonban a Keletiben rossz vonatra szálltunk, és reggel Tirana helyett Kassán ébredtünk. A robbanóanyagot az egyik zápfogunkba építette be egy szovjet fogorvos, és amikor átléptük a határt, egy üveg Borovickával hoztuk működésbe.
Holnap reggel vécékefével tisztogatom majd a hangszálaimat, és kétesen értékelhető tőzsdejelentéseket adok le a náci cápáknak, akik szárnyak nélkül repülnek egy láthatatlan dimenzióban.
::: barango írta 23:29-kor
2011. november 18., péntek :::
A Jobbik propagandafüzetét és a Zámbó Jimmy testőre voltam című könyvet lapozgatom a vécén. A Jobbik-brosúrát a postaládámban találtam, és először ki akartam dobni, de aztán eszembe jutott, hogy milyen remekül fogok szórakozni rajta, és inkább kegyelmet gyakoroltam. A Zámbó-könyvet az egyik próbateremben találtam, és hasonló megfontolásból hoztam haza.
Nagyot csalódtam mindkettőben. Az velük a baj, hogy halál unalmasak. Nem elég ugyanis, ha valami csak közepesen rossz. Pokoli rossznak kell lenni ahhoz, hogy szórakoztató is legyen. Nyugodtan vegyenek példát Katona Lászlóról. Ő az igazán pocsék versek költője volt, és ezt legalább tehetségesen csinálta. Ezek a középszerű propagandahuszárok és Jimmy-életrajzírók viszont annyira gyengék, hogy már az első állítmánynál elalszik az ember.
Az a legnagyobb baj, hogy ezek a szerencsétlenek megtanultak beszélni. A minap is megjelenik a tévé képernyőjén valami bágyatag rovásírás-pártoló, és szép, kerek mondatokban elmondja, hogy a magyar nyelv forradalmi változások küszöbén áll a rovásírás elterjedésének köszönhetően. Legalább hunul beszélt volna, vagy idézett volna néhány kritikán aluli metaforát Grandpierre Attila verseiből. Bár Attila is rettenetesen unalmas mostanában. A Kutya éji dalában nyújtott egykori teljesítménye mondjuk már közelíti azt, amit Katona Lászlóban tisztelek.
Újra és újra fellapozom a Jimmy-életrajzot is, de csupán egyetlen vicces jelenetet találtam. A testőr elmondja, hogy Jimmynek hívta Jimmyt, aki viszont közölte vele, hogy aki igazán közel áll hozzá, az hívhatja őt nyugodtan úgy, hogy – kapaszkodjunk meg – „Jimmyke”. A testőr nagyon megtisztelve érezte magát.
Végre sikerült visszaszereznem az eltűnt bejegyzéseket. Elég szarok. Amikor eltűntek, jobbnak hittem őket. Igazából azonban egyiket sem sajnáltam, csupán azt a néhányat, amit a macskám haláláról írtam. Azok tényleg fontosak voltak, és most megvannak. A macskám így éjfél után mindig felugrott ide az asztalra, és leült velem szembe. Nem láttam tőle a képernyőt. Ezzel mindig azt kívánta kifejezni, hogy vele foglalkozzak, és ne ezekkel a hülye szövegekkel. Igaza volt.
::: barango írta 0:22-kor
2011. november 13., vasárnap :::
Elveszett az összes bejegyzés, amit augusztus vége óta írtam. Na, így bízzon az ember az égben baszott szerverekben.
Múltkor PJ-vel beszélgettünk róla, hogy jóformán az egész élete fenn van a hotmail.com-on. Még ő is abban nőtt fel, hogy minden fontos dogot leír egy darab papírra. Telefonszámokat, címeket, cikkeket, mindent. Magyarul is úgy tanult meg, hogy teleírt egy csomó füzetet. Egyszer véletlenül megtaláltam egyet. Hosszú ragozások voltak benne: magam/magad/maga/magunk/magatok/maguk meg ilyenek. Mind a mai napig tökéletesen beszél magyarul.
Szóval néhány hónapja beszélgettünk arról, hogy a munkája, a pénze, mindene, amitől a napi túlélése függ, ott van fenn az égben, a neten. Mostanában tanultam, hogy spanyolul két kivétellel minden főnévhez járul valamilyen névelő. Az egyik kivétel a Dios, a másik az internet. Közben pedig megátalkodott materialisták vagyunk mind a ketten. Az van, amit vécépapírral kitörlök a seggemből. A többi csalás.
Csak az augusztus utáni bejegyzéseim dőltek be, és még az sem kizárt, hogy visszaszerzem őket valahogy. Ám az sem teljesen kizárt, hogy holnapra Észak-Korea nukleáris tizenegyesekkel lealázza Dél-Jement, és az arab sivatagban magyar harcosok tűnnek fel, megízleltetik a világgal, hogy milyen tök alsónak lenni a lángoló olajkutak csámpás világmindenségében.
::: barango írta 23:08-kor
2011. november 10., csütörtök :::
2011. november 8., kedd
A miskolci koncertet is a szokásos baromságaimmal kezdtem. Ezeket az úgynevezett felkonferáló mondatokat mindig ott helyben improvizálom, és nagyon vigyázok rá, hogy ne legyen semmi értelmük. A közönség ezt általában nagy ívben leszarja, mint ahogy én is. Valahogy le kell kezdeni, és azt már nagyon unom, hogy „elmondom egy versemet”. Persze, a nyolcvanas években mindig ez ment. A közönség óbégatott, hogy Kézigránát, én meg elmondtam egy kétsoros förmedvényemet. Ehhez ma már nincs kedvem.
Szóval Miskolcon is mondtam valami szokásos zagyvaságot, és látom ám, hogy nagyon csúnyán néz rám valaki a sarokból. Nem tudtam, hogy ki az, biztos nem is QSS-ra jött, csak úgy lenézett a Grizzlybe, és kurvára nem tetszett neki, amit ott összehordtam a mikrofonba. Nem mondanám, hogy megijedtem volna, inkább csak elment a kedvem az egésztől. Persze sihedernyi koromban ez az ellenséges nézés arra ösztönzött volna, hogy tovább provokáljam a közönséget, de most már inkább csak a csömört érzem. Minek.
Mindig a hazaút a legpocsékabb. Útközben eszembe jutott az egyik legkegyetlenebb hazautazásom. Még valamikor 2001 nyarán történt. Tatabányán játszottunk a Kalambóval, illetve talán még Román Cián néven léptünk fel Schlekkel meg Robival. (Akkoriban eresztettek a románok egy jó adag ciánt a Tiszába, amitől kipusztult majdnem a teljes halállomány.) A lényeg, hogy 2001 tavaszától volt belém ültetve az a bizonyos pokol-chip, amire tilos volt ráinnom. Illetve nem volt tilos, de nagyon megbántam volna. Ezért aztán meg se próbáltam. Valami tóparton játszottunk, CPG volt meg ilyenek.
Hajnalban indultunk haza. Kigyalogoltunk Robival az állomásig, és vártunk egy hajnali vonatot. Személyvonat volt, felszálltunk, és több mint egyórás gyötrelem várt ránk Tatabányától a Kelenföldi pályaudvarig. Kínomban és kétségbeesésemben a szemközti ablaknál ülő nyugdíjasokat hallgattam. Mint beszélgetésükből kiderült, galambtenyésztők voltak. Egyikük mindenképpen. Egy üres kalitka is volt a lábánál. Azon bosszankodott, hogy a galambász-újság színvonala már nem a régi. Ezt is meg is írta az újságnak, de azok nem hozták le a levelét. A piszkok.
A haverja inkább csak bólogatott. Ő lehet, hogy nem volt galambász, de azért tudta, hogy miről van szó. A galambász mondta, hogy mostanában a röptetés sem olyan mint régen. Szépek a galambok, ahogy rajban röpülnek, meg vissza is jönnek a dúcba, de azért régen ez más volt. Reménykedni kezdtem, hogy talán annyira unalmas lesz, amit mesél, hogy egyfajta altatóként hat majd rám, és valahogy elnyom az álom. De nem ez történt. Az a hideg műbőr ülés rohadt kényelmetlen volt, a műanyag kartámaszról már nem is beszélve.
A galambász elbeszélése ekkor izgalmas fordulatot vett. Elmondta, hogy néhány hónapja vett egy német tojót. Na, erre már én is felfigyeltem. Próbáltam elképzelni, miben különbözhet egy német tojó mondjuk egy ukrán vagy egy román tojótól, de nem sok eredménnyel. A galambász elmondta, hogy hosszú hetekig hiába várta, hogy tojjon az a német tojó. Pedig rohadt sok pénzt adott érte. Mondta, is hogy hány márkát. Ha jól emlékszem, akkoriban még nem volt euró, bár nem vagyok biztos benne. Átszámolta forintra, és arra gondoltam, hogy én bizony nem adnék ennyi pénzt egy rohadt galambért.
„Na, lényeg a lényeg – mondta a galambász –, nem tojt az a szemét, úgyhogy elegem lett, és vittem is a pincébe.” Ezt először nem igazán értettem, de aztán leesett. Nyilván ott volt valami galambkivégző hely. Ment a tojó a levesbe. Ez még hagyján, de ahogy ott ültünk a hajnali fagyos félhomályban azon a rázkódó személyvonaton, jobb híján elképzeltem azt a pincét, és kezdtem nagyon rosszul lenni. Mit nem adtam volna, ha ihatok egy kortyot, vagy végre megérkezünk már, és nem kell ennek a két ütődött vénembernek a beszélgetését hallgatnom.
Elképzeltem, hogy mondjuk van abban a pincében valami gyalupadszerű alkalmatosság, és a galambot beszorítja a gyalupad szélén lévő satuba. Az próbál csapkodni a szárnyával, de nem tud. Na, erre a galambász odatart egy vájdlingot a galamb nyaka alá, és egy lombfűrésszel vagy egy éles késsel elvágja a nyakát. Nem akartam ezt képzelni, de az ember néha nem ura a saját gondolatainak. Enyhe hányinger tört rám, amely egyre erősödött. Ó, csak egyetlen korty sört ihatnék. De nem lehetett.
Egy éven át volt belém építve ez a pokol-chip, és talán hihetetlen, de ezalatt egyszer sem éreztem heves kényszert, hogy igyak valamit. Tán fura, de viszonylagos közönnyel tűrtem ezt a száraz időszakot. Az egyetlen kellemetlenség csupán az volt, hogy néha túlzottan feszült lettem, nyugtalan. Nem volt ez elviselhetetlen nyugtalanság, inkább csak folyamatosan és türelmetlenül vártam, hogy történjen már valami. Mert amikor korábban mondjuk másnapos voltam, akkor mindig történt valami. Mondjuk az, hogy pokoli szarul voltam, és ez lekötötte minden energiámat. A józanul töltött év persze megkímélt a másnapok poklától, ugyanakkor – minthogy nem magammal voltam elfoglalva – sokkal élesebben észleltem, hogy milyen üres és unalmas a külvilág.
Kivéve ezt az egy alkalmat. A galambász meséje a német tojóról zsigeri undort váltott ki belőlem, és hirtelen sürgető kényszert éreztem, hogy megigyak valamit. Szerencsére tudtam, hogy pokoli rosszul lennék, és eszembe sem jutott, hogy megkockáztassam. Persze nem is volt már sörünk. A két galambsintér is Kelenföldig jött, és a peronon is meg az aluljáróban is előttünk mentek. Én a basszusgitárt vittem a kezemben, azt a régi Peavy T-40-est a dögnehéz formatokban, a galambász meg az üres ketrecet.
2011. november 3., csütörtök
Holnapután megyünk Miskolcra játszani. Kicsit bosszant, hogy lekéstük a halottak napját. Miskolcra ugyanis az ember nem nyaralni vagy vidámkodni megy, hanem telelni, meghalni, befeküdni a fagyos halottak közé.
Miskolc városát halottakból építették. Fagyos holttestek halmozódnak a Szinva két oldalán. Két hatalmas temető fogja közre a főutcát, és az ember biztos lehet benne, hogy ha végigsétál rajta, halottak úszkálnak a feje fölött, némelyikük arcmagasságban tempóz el az orrunk előtt, és kilopja a szánk sarkából a cigarettát.
Rendkívül egyszerű, természettudományos magyarázata is van a jelenségnek. Az avasi és a tetemvári domb népszerű temetkezőhely volt évszázadokon át, olyannyira, hogy a kivégzéseket is ott tartották. Akkoriban nem érte meg lebontani a bitófát, mert minden héten volt akasztás.
A hóhérokat már akkor sem fizették túl jól, úgyhogy biztos fellázadtak volna, ha túl messzire kell cipelniük a holttesteket. Ám ne legyünk ilyen cinikusak. Tiszteletre méltó polgárok, egyházi személyek nyugszanak azokban a temetőkben, kiknek halálos ágyán zokogó unokák itatták fel a haláltusa verítékcsöppjeit a zsírosan csillogó homlok satöbbi. Nincs kedvem befejezni az ilyen fals mondatokat.
Badar módon hozzászoktunk, hogy a temetők a lábunk alatt vannak. Miskolcon viszont szembesülni kell vele, hogy a halottak kutyapórázon sétáltatnak minket a főutcán. Barátságosan odaugatunk ismerőseinknek. Még csak 1914-et írunk. Saját dédapánk kutyájaként kedvünk támad közölni a Kolonczaiék kutyájával, hogy el fogjuk veszíteni az első világháborút.
És nemcsak hogy el fogjuk veszíteni, de a nagy, 1919-es spanyolnátha-járványba belepusztul a fél város. Aki élni akar, húzzon innen gyorsan. Ám amikor ezt el szeretnénk mondani, szánalmas ugatás jön csak ki torkunkon. A Kolonczaiék kutyája megszagolja seggünket és ránk vicsorítja a fogsorát. A világháború kirobban, de minden reggel és este levisz minket sétálni valaki. Kirobban még egy világháború, s mi már halottak vagyunk, ahogy halottak a gazdáink is.
1963 őszén egy nyugdíjas hóhérral beszélgetünk a főtéri borozóban, aki elárulja, hogy ő kevert mérget Marilyn Monroe poharába. Nem hiszünk neki, de meghívjuk még egy fröccsre, mert a szeme konokul csillog, és azt olvashatjuk ki belőle, hogy a rakétaválság szorozva m szer cé a négyzetennel nem a kutyakorbács gatyája.
Sajnos nem tudunk beszélni az összes halottal, szólít a kötelesség, akasztani kell mennünk. Előtte megkérjük a velünk szemben a könyöklő nyugdíjast, hogy hadd próbáljuk el az akasztást az ő nyakán. „Csak tessék, kérem” – mondja, és meglazítja a gallérját. Mi a nyaka köré fonjuk a hurkot, és megrántjuk. A főutcán vagyunk, és gazdánk épp most rántotta meg a pórázt, mert az orrunk már túl közelről szaglászott egy száraz kutyaszart
2011. október 30., vasárnap :::
A betyárság és a huncutság mindig is a magyar árvalélek sajátja volt. Háry Jánostól Picassóig számtalan népi hős viselte magán a tehetetlenség és a kökörcsinlelkű mást akarás keserű stigmáját. Reggel kelve például azonnal lovat nyergel a festő, és hétszer hétméteres vászonra álmodja a magyarok bejövetelét. Délután már a sarki zsidóval alkuszik a lelke rovarirtó porra történő jutányos cseréjéről. Este már a Vas utca sarkán látják, amint egy kurvának szavalja a talpra magyart. Véletlenül valaki Petőfi Zoltánnak nézi, és kezet csókol neki.
Na innen már csak lefelé visz a magyar útja. Mohács, Világos, kiegyezés, Trianon: csak úgy jönnek a sorscsapások. Látja a trónján lángoló Rózsa Györgyöt vibrálni a fekete-fehér tévén, és egy fröccsszagú káromkodás kíséretében elnyomja az álom. Álmaiban Picasso elhajtja egy tehenét, és odacsördít ostorával zsibbadó lelke legsötétebb zugába.
A kegyetlen keserűség először a szájszag csatornáin tör föl, és nem tűri, hogy a labanc homárral egye a töltött kvarglit. Nihilizmust sejdít az istenekkel folytatott, kétértelmű alkudozásban, ahol a saját májkrémünk sem lehet a sarki alvórendőr komája. Nem és még egyszer nem a minket bitanggá sorvasztó ideológiákra, melyek nem ismernek sem privát, sem lapát. És sebzett cipőjük zsinórját pengetik mint lanton méla húrt. Rimbaud-rambó délceg dologtalansága nem ijeszt csótány-primadonnát.
Ezt amúgy számtalan fórumon hangoztatták már azok, akiknek nem tetszik a periódusos rendszer. Egy csontjait csikorgató, páncélos rovar halad lassan Mengyelejev cipője felé, azzal a határozott céllal, hogy a folyékony, a szilárd és a légnemű anyagok egyesítésével létrehozza az egyetlen létezhető anyagot, melynek a saját anyja egyben a saját anyósa is, ugyanakkor nem nevezhető sem istennek, sem ördögnek.
„Nehéz menet lesz” – gondolta Mengyelejev, és cipője orrával eltaposta a rovart. Azonnal harangozni kezdtek a sarki bordélyban, ahol a lelkét rovarirtó porra cserélő Petőfi Zoltán épp a magyarok bejövetelét álmodta vászonra. Rózsa Györgyöt látta álmaiban, amint egy kalapácsfejű istennel csókolózik, és a hitetlenek hordáit, amint plázát csinálnak a próféták sírjából.
Nem ezt akarták fajunk legkiválóbb elméi, akiknek sohasem ízlett a sarkon állás. Két talpon maradni, és mindig valamely utcában: igen, ez volt mindig is az életben maradás puskapora. Ahol a létben lanton lapocka, és térben vonal a kocka – de ezt már csak úgy gondolta Picasso, miközben a tehén megállt legelni. Ha most beugrana egy sörre a Vas utcai Vangelis kocsmába, megdőlne a háromszög szagtalanításának ősi egyenlete, melyet pedig kórusban zúgnak a kormányszóvivők.
Vangelis ekkor már nem vágyott mást hallani, mint a fregoliról szomorúan csüngő alsógatyák trigonometriájának hamis hangjait, melyekben ott csilingel a hit korbácsa, a langyos üveg kőbányaiban osztódó nyolcvanas évek, ahogy a kopaszodó rockénekesek vonyítják az utcasarkon, hogy vigyél haza, fogd a kezem, vigasztalj meg, és a kutyájuk is szebben vonyít náluk. Na mindegy, gondolta Picasso, és rácsapott a tehén farára.
::: barango írta 22:24-kor
2011. október 28., péntek :::
Mostanában fölöttébb szórakozott vagyok. Az előbb véletlenül majdnem a fülembe töltöttem egy pohár sört, és a szomszéd sivatagában legeltettem a keselyűcsordámat. Diplomájukat vesztett orvosokkal veszem körül magam, mindenre elszánt bűnözők kis csapatával. Májakat rabolnak a világ különböző tájairól. Egy nemzetközi szervcsempész-hálózat tagjaiként keselyűként csapnak le az út mentén heverő áldozatokra, és egyetlen harapással kiszakítják a májukat, egy másikkal meg a szívüket.
Múltkor egy elég balul sikerült akció kapcsán egy zsírmájat hoztak el. A rablókeselyű váltig esküdözött, hogy a májat egy fiatal holttestből harapta ki. A tizenhét éves fiú épp randevúra indult, de egy eltévedt égitesttel ütközött valahol félúton. A mikroszkopikus vizsgálatok azonban tévedhetetlenül bebizonyították, hogy egy zsírmájat tartunk a kezünkben. Meglepetésünkre utóbb az is igazolást nyert, hogy a fiú koszorúereiben ujjnyi vastagon rakódott le a disznózsír. Egy átlagos emberi kisujj sem fért volna bele abba a résbe ami szabadon maradt a véráram számára. S mindez egy fiatal szervezetben.
Nem hittünk a tudománynak, a vallásnak, az életnek, a halának. Hogyan tudja valaki intergalaktikus sebességgel tönkretenni a testét. Az orvoskeselyűk hada tanácstalanul hümmögött. Lehet, hogy ez a fiú pólyáskora óta két marékkal zabálta a zsírt, és tömény alkohollal öblítette le. Ha nem ütközik össze azzal az égitesttel félúton, akkor is maximum fél éve lett volna hátra. Megölte volna a szívinfarktus vagy a májzsugor.
Rákok válogatott csapata leselkedett rá a következő kanyarban, de esélyük sem volt. A rákoknak egyébként kifinomult módszereik vannak rá, hogy a szakadékba kormányozzák a kocsikat. Miután a kocsi a sziklákon széttört, csapatostul megrohanják, és borotvaéles ollóikkal pillanatok alatt darabokra kaszabolják a holttesteket. Ugyanakkor lélegzetelállító szakszerűséggel szabdalják le és szortírozzák a szerveket, melyek máris mélyfagyasztva indulnak világhódító útjukra.
A rákok utána csapatokba verődve különféle sportokkal ütik el az időt. A gyomorrákok például nagyon jók voltak fociban, de a hetvenes évek után valahogy hanyatlásnak indultak. Manapság a prosztatarákok nagyon erősek baseballban, de lehet, hogy nekik is csak perceik vannak hátra. A dohányzás egy újfajta sportként lassan elcsábítja a legkiválóbb atlétákat is. Füstben pácolódó elméjük nem képes felismerni, hogy lényeges különbség van jó és rossz között.
Ezt már akkor meg kell tapasztalnia egy átlagos kis ráknak, amikor az iskolában kimegy a tanárnő az osztályból. Lezajlott a feleltetés, de a tanárnő hirtelen elsápad. „Rákocskáim, a kémiaszertárban felejtettem a vérkeringésemet” – mondja a tanárnő. Lassan visszanyeri magabiztosságát. „Öt perc múlva itt leszek, de nem szeretném, ha addig is…” Sajnos nem tudja, mit nem szeretne, és zavartan kisiet az osztályból. Egy stréber veserák kipattan a táblához, krétát ragad, és bal oldalra felírja: jók, jobbra meg, hogy rosszak.
Innen tudhatja mindenki, hogy létezik különbség. A jók jobbakká válnak és hatalmas testük lavinaként siet vasárnap a templomba. A lavina megpróbál kimászni a kocsijából a templom előtt, de hiába próbálja testsúlya többletét a kocsin kívülre préselni. Minél keményebben küzd, annál súlyosabb lesz a kocsi, mely lassan csúszik alá a szakadékba, ahol csattogó ollóikkal már várják a rákok.
Az előbb tényleg majdnem a fülembe töltöttem azt a pohár sört. Fél tizenkettőkor nyitottam ki, mert befejeztem a Bukowski-munkát, és el is küldtem tördelésre. Nyomtam egy entert, és nagyon elégedett voltam magammal. Gondoltam, felhívom a grófnőt, de azért közben kibontottam egy üveg Edelweisst. Az egyik kezemben a telefonkagylót tartottam, a másikban a poharat. Nem tudom, hogyan történt, de a poharat tartó kezemmel lassan a fülem felé kezdtem közelíteni, a telefonkagylót tartó kezemmel meg nem tudom, mit csináltam. Lehet, hogy meg akartam inni.
A bal könyökömnél azonban ott ült egy jóindulatú rák, és ollójának egyetlen csattanásával elnyeste a zsinórt.
::: barango írta 0:48-kor
2011. október 21., péntek :::
Nem csoda, hogy ilyeneket írtam tegnap este. Sikerült ugyanis elesnem a saját konyhámban. Útban volt a bicikli. A vicc az, hogy előtte vaksötétben, zuhogó esőben, három sörrel az agyamban körbebicikliztem a nyolcadik kerületet, járdáról le, járdára föl, csúszós macskaköveken, kutyaszarokat kerülgetve, hátamon a basszusgitárral, és nem estem el. A Ganz gyári próbateremből tekertem haza. Ja, és volt néhány villamossín is, amin a legnagyobbat lehet esni. De nem estem el. Magabiztos nyugalommal kormányoztam haza a kerékpárt.
A spejzban tárolom, de ahhoz először be kellett hoznom a konyhába. Térültem-fordultam, és addig kerülgettem a biciklit, míg sikerült elesnem. Nevetséges. Nagyjából ahhoz hasonlítható, mint amikor az ember sértetlenül tér vissza egy Hold-expedícióról, majd utána megcsúszik a fürdőkádban, hanyatt vágódik, és szétreccsen a koponyája.
A lényeg, hogy el is felejtettem, amiről voltaképpen írni akartam. Hogy a Kispráterben múltkor a hegedűs Tibikével merő agytornaként akkordokról beszélgettünk. Mondtam neki, hogy egy cisz-moll akkordból a cisz félhangos leszállításával könnyedén csinál az ember C bővített akkordot. Ebben maximálisan egyetértettünk. Tibike épp egy brácsás haverjával beszélgetett.
Belekortyoltam a sörömbe, és rácsaptam Tibike vállára. Megkérdeztem tőle, hogy mit szólna ahhoz, ha ebből a C bővített akkordból úgy lépnénk tovább, hogy a gisz hangot egy félhanggal fölfelé mozdítva eljutnánk a-mollba. „Hülye vagy – mondta. – Előbb még cisz-mollban voltál, ahhoz sehogy sem megy az a-moll. Hagyd békén azt a giszt, és inkább a C menjen tovább egy félhangot H-ra. Úgy E-dúr lesz belőle, és azzal már nincs semmi baj, mert annak a párhuzamos mollja épp a cisz-moll.”
Mondtam neki, hogy ezt már megcsinálta Paul McCartney az „All My Loving”-ban, és minden bizonnyal számos szerző korábban is kihasználta ezt az olcsó fogást, ezért jómagam inkább ragaszkodnék az a-mollhoz. „Az a te bajod – mondta Tibike –, hogy nem füllel gondolkodsz, hanem aggyal.” Ezen eltöprengtem egy kicsit, és arra jutottam, hogy talán igaza van. Az a sorsom, hogy nem hallom, amit kigondolok. A Tilos-műsorokat is mindig utáltam visszahallgatni. Nem vagyok kíváncsi rá, hogy szól kifelé, amit gondolok.
Közben a brácsás haverja kitöltött magának egy kis sört, és azt mondta, hogy C bővítettből nyugodtam mehet az ember a-mollba. Én igazolva láttam magam, de Tibike azzal intette le, hogy az előbb még cisz-mollban voltunk. „Ja, az más” – mondta a brácsás, kiitta a sörét, elköszönt, és ment haza.
Én is ezt tettem, és hazatérve rögtön megnéztem a zongorán ezt a három akkordot. Először itt az a szar, ahogy Paul McCartney csinálta.
Ugye, hogy milyen szar. És most nézzük meg úgy, hogy a harmadik akkord nem E-dúr, hanem a-moll
A végén kétszer ütöttem le az a-mollt, mert az a kakukktojás. Ezen felbuzdulva azonban rögtön nekiláttam, hogy a minap megtalált „Miskolci anzix” című verset megzenésítsem. Cisz-moll, C bővített és a-moll az alap.
Úgy tűnik, ez a kedvenc témám: emberek, akik egy egész életen át ötkor kelnek, és akkor sem tudnak másképp tenni, ha rájuk szakad a szabadság. Ronda dolog klasszikusokkal takarózni, de Kosztolányi egyik utolsó novellája, a Kása Ilona szerencséje is valami ilyesmiről szól. Kása Ilona egy cselédlány, aki ritka szabad idejében egy hokkedlin ülve a konyhában rendszeresen megfejti a keresztrejtvényeket, és be is küldi az újságnak a helyes megfejtést. Egy kéthetes balatoni üdülést nyer. Le is utazik, de nem tud mit kezdeni a tétlenséggel. Semmi más dolga nincs, mint hogy két héten át ne csináljon semmit, csak jól érezze magát. Tanácstalan. Nem érti, miképp lenetséges az, hogy az emberek reggeli után még órákig üldögéknek a szálló teraszán, és semmiségekről fecsegnek. Kis idő után összeismerkedik a szálló egyik alkalmazottjával, és segít neki takarítani és csirkét kopasztani. Így tölti el a szabadság utolsó hetét.
Kosztolányi ezekben az utolsó novellákban csupa ilyen sakk-matt-helyzetbe kényszerít. Semmi remény, semmi pátosz. Csak az emberi nyomorúság egérlyuka.
::: barango írta 16:08-kor
2011. október 20., csütörtök :::
Amikor majd egyszer összeesel a saját konyhádban, a tablettáid is szétgurulnak a földön, és nem fog levinni senki az állatorvoshoz, hogy elaltassanak. A rákos sejtek a barátaid lesznek. Sokkal régebben lakják a bolygót. A második világháború nekik csupán egy orrfricska. Majd ez lesz, meg az lesz.
Hogyan tudnék elreccsenő csontjaimból valami undok főzetet kotyvasztani, amitől rosszul lesznek mindazok, akik gyűlölnek? Nehéz ügy. A csontok amúgy ellenállnak minden főzésnek. Ott maradnak a fazék fenekén.
::: barango írta 23:40-kor
2011. október 18., kedd :::
Olvasom Bukowskitól a Shakespeare Never Did Thist, amely egy úti beszámoló. 1978-ban Németországba ment egy felolvasókörútra, és leírja, hogyan vedelte végi az egészet. Már nyáron is olvastam egyszer, és akkor is idézgettem itt belőle, de most munkaként olvasom, és így már nem olyan kellemes. Figyelni kell. De azért most is zseniális részletekre bukkanok: „Egy vékony, fiatal német fiú odarohant a színpadhoz, és azt mondta: »Bukowski, te dagadt disznó, te állat, te mocskos öregember, gyűlöllek!« Ez mindig segített, ettől mindig megnyugodtam. Kiölte a szentséget a költészetből.”
Egy seggfej költő, aki mondjuk reggeli tornával kezdi a napot, és kreatív írást tanít egy katolikus egyetemen (ezt a típust alaposan megátkoztam már egy korábbi bejegyzésben) ugyanezt a művészet meggyalázásaként értelmezné, és sérelmezné, hogy kiölik azt a kurva szentséget a költészetből, de Bukowski örül ennek, és nagyon igaza van.
És itt egy másik: „Mindig is azt mondtam, hogy ha az embernek sikerül elérnie, hogy megutálják, akkor tudhatja, hogy jól csinálja, amit csinál.” Igen. És még egyszer igen.
Vagy: „What a shit, that our own shit looks better than we do – Elég szar ügy, hogy a saját szarunk is jobban néz ki, mint mi.” Köszönöm.
::: barango írta 18:52-kor
2011. október 17., hétfő :::
Amikor Leninre Zürichben rácsukták a vagonajtót, rögtön elképzelt magának egy másik vagont, amely ennek a tükörképe. Minden megvolt benne, csak épp a bal oldalra került a jobb. Saját életének is a tükörképét látta. Ahogy öregedett, úgy fiatalodott. Látta, ahogy komor léptekkel siet a Szmolnijba, elszántan vonszolja magát előre a hóesésben, nehéz bőrkabátja és a kezében cipelt aktatáska gonosz teherként húzza a karját, de látta, ahogy a tükörképe megszabadul ezektől a terhektől, visszafiatalodik, és papírsárkányt ereget a viharvörös égen.
Egy lármás matrózkocsmában találta magát, ahol egy vodkáért eladta az aktatáskát, benne kivégzendő rokonai névsorával. Volt benne néhány vers is, melyekben egykori biológiatanárát gúnyolta ki. Biológiatanára egy nyomorék öregember volt, aki ráadásul állatokat kínzott a szertárban, és a kínzást kísérletnek nevezte. Lenin néha rányitott. A vers természetesen többet állít, mint a valóság. Minden emberi nyomorúság végső okaként nevezi meg a perverz biológiatanárt, és halálát minden emberi nyomorúság végének álmodja.
A versben a biológiatanár kitömött állatokat erőszakol meg a szertárban, és saját székletét szagolgatja. A költemény csúcspontja, amikor Lenin rányit, és a biológiatanár zavartan gombolgatja a sliccét. A vers amúgy elég gyatra. Rímelni próbál, de önnön tükörképét sem ismeri fel saját székletében. Mi lesz, ha valaki el is olvassa ezt a verset? – teszi fel a kérdést magának Lenin, és a válasz dekódolásában a vonatkerekek monoton kattogása sem segít.
Lenin ekkor már két hosszú órája ült a matrózkocsmában. Fogalma sem volt róla, hogy keveredett oda, mert tanulmányai alapján bizton állíthatta, hogy Svájc és a cári Oroszország között nincs tenger. S ha nincs tenger, úgy matrózkocsmák sincsenek. Rendelt még egy vodkát, mert a bal oldalán ülő, tetovált kurva ekkor már öt perce dobhártya-hasogató hangon énekelte a munkásgyászindulót. Mi lesz, ha mégsem győz a világforradalom?
A biológiatanár ekkor udvariasan megkérdezte Lenintől, hogy leülhet-e a mellette üresen álló bárszékre. Lenin úgy emlékezett, hogy a bárszékről egy vendég kiment vécére, de előtte még megkérte őt, hogy senkit ne engedjen leülni a helyére. Ez azonban már nyolcvan éve történt, ám az is lehet, hogy száznyolcvan éve. Lenin ezen egy pillanatra elgondolkodott, de ahelyett, hogy sikerült volna belőni az időpontot, eszébe jutott, hogy anyai nagynénje erősen sántított a jobb lábára, és ha délután elálmosodott, mindig puskaporral bélelt kispárnára hajtotta a fejét.
A biológiatanár viszont a bal lábára sántított, ezért Lenin úgy vélte, hogy a tanár a saját nagynénjének tükörképe, aki a szomszéd bárszéken ülve a világforradalom tükörképének kirobbantásán fáradozik. Egy apró revolver lapult Lenin jobb zsebében, de arra sajnos nem emlékezett, hogy hány töltény van benne. Annyit tudott csak, hogy a Dankó utcában van egy kapualj, ahol a kukák között meghúzhatja magát éjszakára. „Merre van a Dankó utca?” – kérdezte a mellett ülő, tetovált kurvától. „Down-kór utca? – nevetett nagyon csúnya, rekedt hangon a kurva – az ott van, ahonnét jöttél.” Nevetése köhögésbe fulladt, és apró vércsöppek csillogtak a szája szélén.
Lenin ekkor elővette a revolverét, és a biológiatanár széke mellett álló, kitömött gólyát vette célba. A gólyát puskaporral tömték ki.
::: barango írta 0:16-kor
2011. október 14., péntek :::
Normális esetben nem foglalkozom álmokkal. Most mégis. Fél 7 és fél 8 között általában éberen alszom, ezért utóbb mindig emlékszem minden részletre. Ma reggel valami olyat álmodtam, hogy le kellett jutnom Borsodba, de nem Miskolcra, hanem valami faluba, aminek a nevére nem emlékeztem, de néha eszembe jutott egy-két másodpercre. Felugrottam egy tömött távolsági buszra, és amikor eszembe jutott a falu neve, gyorsan megkérdeztem valakitől, hogy jó buszra szálltam-e, de mondták, hogy nem. „A busz nem oda megy” – mondták. „Nem hova” – kérdeztem, mert addigra megint elfelejtettem a falu nevét. „Hát ahová kérdezte” – mondták. „Hova kérdeztem?” – kérdeztem. Kinevettek.
„Szálljon le – mondta a buszsofőr is –, és menjen vissza a 3-as útra.” „Miért, most hol vagyunk?” – kérdeztem. „Nyírnyergesen” – mondta a sofőr. A busz megfordult a főtéren, és elindult vissza, majd megállt a kocsma előtt, és kinyitotta az ajtókat. Senki sem szállt le. Kártyázni kezdtek, söröket nyitottak, jól elvoltak. „Most mire várunk?” – kérdeztem a sofőrt, aki nagyon halkan és hadarva válaszolt, úgyhogy nem értettem. Újból megkérdeztem, közelebb hajoltam, de nem értettem. Halkan, hadarva és tájszólással beszélt. A kártyázók persze értették, és kiröhögtek. Ordítva kérdeztem: „Ki a büdös kurva anyjára várunk, mondja már meg, de úgy, hogy én is értsem!” A sofőr halkan válaszolt, de érthetően: „Hodák H. Péterre.” „Az meg ki a rosseb?” – kérdeztem. „A haverom” – mondta.
Leszálltam, mert a várakozás kezdett túlzottan becketti lenni. Szerencsére épp szemben volt egy kocsma. A falusi buszmegállókban mindig van egy kocsma. Ki vannak világítva, mint egy koncentrációs tábor, a zajok úgy hasogatnak, mintha a dobhártyánkat nyúznák, és olyan szaguk van, mint egy égő vegyi kombinátnak. A nyírnyergesi kocsma azonban érdekes módon nem ilyen volt. Inkább mintha egy monarchiabeli kávéház és egy angol pub keveréke lett volna. A bejárata fölött viszont csámpás betűkkel ez állt: „Népbutító Bisztró”. Rendeltem egy korsó Guinnesst.
Álomban filmszerű vágásokkal következnek a jelenetek. Miskolcon voltam, valamikor a 80-as évek közepén. Samuka akkoriban a nagyapjánál lakott, valahol Martin-telepen, ami Miskolc egyik külvárosa. Volt valami bisztró is a közelben. Azt hiszem, Vasút volt a neve. Néha komoly kihívást jelentett számomra a tetemvári Alma kocsmából átjutni a Martin-telepi Vasútba. Többnyire azért sikerült, de gyakran eltévedtem a ködben.
Miskolcon a téli hónapokban mindig megrekedt a csípős, füstös köd, már a Tiszai pályaudvaron lehetett érezni a levegőben ezt a fanyar füstszagot, és az ember a saját sliccét is alig találta meg ebben a vaskos, savanykás ködmasszában. Csak állt imbolyogva valami buszmegállóban, a Szinva partján vagy egy betonblokk tövében, és nézte, ahogy a vizeletsugár belevész a ködös semmibe. Náci gyárszirénák jelezték a műszakváltást. Az összes gyár elkezdett dudálni este tízkor, és megindult a komor tömeg a buszmegállók felé.
Álmomban ott ültünk Samu nagyapjának egyik szobájában, és egy Ápolók-felvételt hallgattunk, de kurva hamis volt az egész, nagyon zajos. Könyörögtem, hogy vegyük ki a kazettás magnóból, de Oláh Péter egy fotelben részegen hátradőlve röhögött, mert neki viszont nagyon tetszett. Samuka egy hokedlin ülve nagyapja rozsdás borotválkozókésével lassan kaparta a habot a képéről, és a kést időnként egy lavór vízbe mártotta. Egy kis borotválkozótükörben nézte magát, de sötét volt a szobában.
Azt mondta, egy horogkeresztet akar belemetszeni a saját arcába. Mondtam neki, hogy úgysem meri, mert ehhez még senkinek sem volt bátorsága, mire ő szép lassan a pengével odarajzolt egy hatalmas szvasztikát a bal arcára. Érdekes módon nem vérzett, hanem egyből beforrt, de a seb megmaradt.
Nem tudom, mi lehet mostanában Samuval. Több mint egy hónapja nem beszéltem vele. Még mindig attól retteg a legjobban, hogy a világ megtudja, mennyire szarul van. Igazi parasztgondolkodás. Szégyen a gyöngeség, az elmebaj, a bolondokháza. Mélységesen jellemző Samura, hogy utolsó pillanatig titkolni akarja a nyomorát.
Sokáig hittem tévesen, hogy hasonlítunk egymásra, de most látom, hogy van egy alapvető különbség kettőnk között: én szinte kérkedek a nyomorommal. Tudja meg ország-világ, hogy két évvel ezelőtt bezártak a bolondokházába. Nem is értem, hogy lehet ezt szégyellni.
A horogkereszt-borotválást meg magyarázzák a pszichiáterek kedvük szerint. És itt van még nekik egy versszak, én írtam:
Ufószar a földeken
Gabonakörömpörkölt
Széttetovált seggemen
Fésülöm a majomszőrt
Közben meg azt nem veszi észre Samuka, hogy amikor nagy ritkán lemerészkedik az utcára, akkor olyanok is látják, akiket ő nem lát. Nem a miskolci köd miatt, hanem mert az agya nem működik. A telefonja ki van kapcsolva, e-mailekre nem válaszol.
Egyszer, még Miskolcra költözésem előtt, valamikor az 1985-ös nyár elején ott ittunk Samu nagyapjának martin-telepi lakásában, a konyhában. A Búza téren az egyik kocsmában vettünk két deci barackot, amit egy barna sörösüvegbe töltöttek. Adtak hozzá egy parafadugót. Valahogy kitaláltunk a Martin-telepre, és a konyhában ordítozva hajnalig vitatkoztunk teljesen lényegtelen dolgokról, vagy olyasmiről, amiben amúgy is tökéletesen egyetértettünk.
Másnap reggel Budapesten kellett volna lennem valami állás miatt. Persze elaludtunk. Akkor döntöttem úgy, hogy inkább leköltözöm Miskolcra.
::: barango írta 0:13-kor
2011. október 9., vasárnap :::
Kultúrsokk a rendes neve annak, amit angol barátaink Miskolcon átéltek. Amikor az adott fészekaljban nevelkedett ivadék-csorda átlátogat egy másik ivadék-alom háza tájára, és borzongva tapasztalja, hogy ezek gumicsizmában szteppelnek, csülökcsontot szopogatnak gyermekük koporsódeszkáján, és disznószarral kenik össze a hitetlenek kéziratait. Nos, ez önmagában még nem lenne a világ vége, ha van a vécében papír, a kávéhoz adnak cukrot, tejet, kiskanalat, és nem kell egészségére kívánni a tüsszentést egy nácinak.
Sajnos nem emlékszem, milyen volt ez a tetű ország a 90-es évek elején, amikor a Brains az első turnéjára érkezett. Még saját egykori agyunkat is rettentő nehéz feltérképezni, nemhogy ennek az – ismétlem: tetű – országnak a korabeli viszonyait. Bárhogy is berzenkedem azonban, be kell látnom, hogy a 90-es évek eleje határozottan szép időszak volt. Viszonylag olcsón meg lehetett kapni mindent (sört, vécépapírt, kalasnyikovot), a zsarnokok azzal voltak elfoglalva, hogy a sebeiket nyalogassák, és ingyen volt egy rakás dolog, amiért nyugaton már rég fizetni kellett. Mámoros idők voltak.
Az évtized közepén pedig végre igazi munkanélküli lehettem. Éveken át ez volt ugyanis leghőbb vágyam: pénzt fogadjak el azért, hogy nem dolgozom. 95 májusában már nagyon látszott, hogy az újság, ahol főállásban alkalmaztak, vagyis még tb-t is fizettek utánam, hamarosan tönkremegy, de mi nem idegeskedtünk, inkább kimentünk a Bambi presszóba, söröket rendeltünk, és nagy ívben szartunk az egészre. Különösebben nem bántam, ha becsődölünk, pedig ez volt a legjobb munkahelyem, amennyiben persze létezik egyáltalán ilyesmi. Mégis a pusztulását kívántam: csakis azért, mert szerettem volna végre munkanélküli lenni.
Sikerült. Két éven keresztül feketén dolgozgattam, és pimaszul elfogadtam a járadékot, amit egy elgyötört arcú postás kézbesített minden hónap elején. Hosszan csöngetett, jómagam másnaposan morogva kitámolyogtam az előszobába, sokáig kerestem a kulcsot, és alsógatyában ásítozva nyitottam ajtót. Határtalan gyűlölet lángolt a postás szemében, aki valószínűleg tíz-tizenöt éve szolgálta már szitkozódva munkaadóját, hajnalban kelt, szagolta a bűzt, ami a posta öltözőjében, és levélelosztó helyiségeiben terjeng, gyűlölte a kollégáit, a saját életét, mindent, és mindeközben szembesülnie kellett azzal, hogy vannak emberek, akik a semmittevésért kapnak pénzt. Ráadásul ezt neki kell kézbesítenie.
A 80-as évek végén, amikor a Szikra Lapnyomdában dolgoztam, még csak álmodoztam róla, hogy egy szép napon talán majd munkanélküli is lehetek. Jóformán mindennap elkéstem, de akadt olyan ember is, aki már a munkaidő kezdete előtt egy órával bejött, mert úgy több ideje maradt átöltözni a seggszagú öltözőben, és a zsíros ebéd után elszívhatott egy cigarettát a nyitott ablaknál, ahonnan a szemközti lakótelepre nyílt remek kilátás, utána pedig leülhetett az íróasztalához, és betűket olvashatott este tíz óra húsz percig.
Amikor ezzel is végzett, nem rohant egyenesen a szomszéd kocsmába, hanem még odabenn sündörgött egy darabig a nyomda festékszagú folyosóin, mert utált hazajárni, utálta a feleségét, a gyerekeit, és tudta, hogy az utolsó busszal érdemes csak a hazamennie Dunakeszire a faluszéli lakótelepre, mert addigra alszik már a család.
Munka végzetével minden korrektornak ki kellett töltenie egy táblázatot, melyben fel kellett tüntetnie, hogy aznap mely újságok mely cikkeit olvasta, és az adott cikkek hány betűkaraktert tartalmaznak. Fel kellett tüntetnie továbbá, hogy az elolvasott anyagban hány hibát talált, és a talált hibák közül mennyi volt a szedő félregépelése, szám szerint mennyi tekinthető a számítógépes rendszer tévedésének (ide tartoztak a téves gépi elválasztások: me-geszi), és mennyi tekinthető a szerkesztőségi kézirat hibájának.
Ha ezek után még mindig nem őrült meg az ember, akkor alá kellett írnia a dokumentumot, oda kellett helyeznie a kérdéses papírt egy halom tetejébe, és mehetett a seggszagú öltözőbe. Emberek élték le így az egész életüket, és nekem is jó esélyeim voltak erre.
1990 nyarán sikerült kilépnem ebből a tetű nyomdából, és húztam le Miskolcra. Illetve előbb Debrecenbe, mert ott valami fesztiválon lépett fel a Brains of Morbius. Egyhetes, veszett részegség vette kezdetét. Angol barátainkat egy újabb kultúrsokk érte, amikor a szalonnasütés magyar népi hagyományával kellett megismerkedniük. Ordítva okádtak utána a bokrok tövében, ám derekasan viselték a megpróbáltatásokat. És jöttek utána nagyjából 15 éven keresztül.
Mi is azonnal, még szeptemberben kilátogattunk a fővárosukba. Külön utaztam, úgyhogy nem kis nehézségek árán sikerült csak odakinn találkoznom az Ápolókkal. Kizártnak tartottam, hogy beengedjék őket a királyság területére, minthogy engem is alaposan átmotoztak Doverben. Akkor még az EU-n kívüli sávot kellett választani, és nagyjából egy órán keresztül várakoztattak egy rosszul megvilágított helyiségben, hogy utána válaszolhassak néhány hülye kérdésre.
Kirámoltatták a csomagjaimat, és három üveg lengyel vodkát találtak. Az egyikben már alig volt több egy decinél. Közölték, hogy vagy megiszom a maradékot, vagy kiöntik, ugyanis egy liter tömény alkoholnál többet nem vihetek be a királyság területére. Mondtam nekik, hogy talán inkább megiszom. Elég ronda pofát vágtak.
A második üveget akkor bontottam meg, amikor az Ápolókra vártam a New Cross-i Dew Drop Innben. Várakozás közben elaludtam, és arra ébredtem, hogy Bones rázza a vállamat. Fényfehér ott támolygott a pultnál egy vicces szalmakalapban. Azt hittem, álmodom. Nem értettem, hogy nem fordította őket vissza a doveri bevándorlási hivatal.
A vodkásüvegekkel kapcsolatban azonban tévedtem az imént: ez már a harmadik üveg Vodka Wyborovna volt. A másodikat még a megérkezés estéjén bontottam fel a Paddington pályaudvaron. Megkínáltam egy homeless külsejű valakit, aki köszönettel elfogadta, majd elbúcsúzott, mert vissza kell térnie tíz óra előtt valami mental institute-ba. Sok szerencsét kívántam neki.
Északjára valami olcsó szálláson húztam meg magam. Egy emeletes ágy felső szintjét utalták ki nekem, és elalvás előtt még megkínáltam Vodka Wyborovnával az alsó szomszédot, aki köszönte szépen és elfogadta.
Legnagyobb meglepetésemre reggel nem voltam másnapos. Autótülkölésre ébredtem, és azonnal az jutott eszembe, hogy ez nem valami ótvar kontinentális tülkölés, hanem angol. Akkoriban még kritikátlanul rajongtam értük. Gyorsan összeszedtem magam, és épp háromnegyed 9-kor indultam el a Victoria felé. Rosszul választottam meg az időpontot. Féktelen emberáradat zúdult felém a zebrán. A falhoz szorultam, és néztem, ahogy ügetnek a vágóhídra.
Most már biztos: a Dew Drop Innben a harmadik Wyborovnát bontottam meg. Hazafelé viszont együtt utaztam az Ápolókkal. Fényfehérnek két hét alatt sem sikerült elveszíteni a szalmakalapját. A Harwichből Hollandiába induló komp fedélzetén tántorogtunk, és kiröhögtük a hülye franica turistákat, akik iszonyodva nézték, hogy milyen részegek vagyunk. Maradék pénzünkből valami rettenetes mentalikőrt meg egy másfél literes bolgár fehérbort vásároltunk, és önfeledten szitkozódtunk.
Hazaérkezve költöztem a Barossba. Amikor lakásszemlére érkeztem, azonnal kiszúrtam az utca túloldalán a Kisprátert.
::: barango írta 23:23-kor
2011. október 7., péntek :::
Olvasom H. S. Thomson Rumnaplóját, és nevetséges, hogy a legelvetemültebb varacskosdisznó-részegségek másnapján is az az első dolguk, hogy jól bereggelizzenek. Ócska kis buzi angolszász szokás. Ahogy az anyukájuk megtanította nekik, felkelnek, és szépen megreggeliznek. Jómagam ébredhetek akár frissen vagy másnaposan, délig rá sem tudok nézni semmi ételre. Nemhogy éhséget nem érzek, de hánynom kell minden eledelnek még a gondolatától is.
Kávé, szarás, és indulhat a nap. Dél körül aztán elfogyasztom szerény reggelimet.
Most visszagondolva elég vicces volt, amikor a 90-es évek elején először jött ide turnéra a Brains of Morbius meg a Balloons, és döbbeneten konstatálták, hogy a magyarok nem reggeliznek. Felébredtünk mondjuk Miskolcon, és ahelyett, hogy nekiálltunk volna valami reggelit készíteni, lementünk a Gerendásba, ahol éhgyomorra ittuk a deci vodkát.
Ez számukra úgyszólván felfoghatatlan volt. Nem értették, hogy lehetünk még életben. Jártak már korábban is külföldön, de ilyet még sehol sem láttak. Hogy embereknek reggel ne az legyen az első dolguk, hogy pirítóst kenjenek maguknak, és töltsenek egy csésze teát? Ehelyett fogják magukat, és húznak le a kocsmába egy felesre?
Az imént említett két zenekar tagjai igen hamar felvették az itteni tempót. Emlékszem, épp csoportosan igyekeztünk valahová, és egy miskolci kocsma előtt elhaladva megdöbbentő módon nem a társaság valamely magyar tagja vetette fel, hogy megállhatnánk egy felesre, hanem Stephen Elwell emelte magasba a kezét, és javasolta, hogy ugorjunk be egy ’quick palinka'-ra. Senki sem tiltakozott. Elwellt pedig nagyon megdicsértük. Elwell mondjuk amúgy sem egy tipikus angolszász ínyenc. Hetekig elvan kenyéren és vízen, és ha az is elfogy, még mindig ott a levegő.
Peterjon Clashwell szerint még az is megtörtént, hogy Elwell a parkok füvét ette. Állítólag még a Brains első magyar turnéja előtt, valamikor a 80-as évek végén történt, hogy Elwell semmi pénzzel a zsebében elutazott Bécsbe. Valami koncert volt ott, valakik után indult útnak, de nem találta őket, és Clash szerint ekkor esett meg, hogy Els megkóstolta a parkok füvét. Elwell hihetetlenül flegma arckifejezését látva mindig megnyugodtam. Az ő társaságéban mindig azt éreztem, hogy mindenki elmehet a büdös picsába.
Legutolsó, balul végződő londoni kirándulásom alkalmával, amikor nem engedtek fel Lutonban a hazafelé induló gépre, felhívtam Elwelléket, és egy New Cross-i kocsmában vártak rám. Hazacipeltek, és amikor reggel felébredtem, az ágyam mellett találtam egy darab sárga műanyag lavórt hányás esetére, egy darab ébresztőórát elalvás esetére, egy doboz sört szomjúság esetére, és egy darab olvasólámpát sötétség esetére.
Reggel a vekker csörgött, odanyúltam, lenyomtam, és felgyújtottam a lámpát. Hirtelen belém nyilallt, hogy még mindig Londonban vagyok, ami önmagában nem lenne rossz, de a pénzem elfogyott, a grófnő és a macskám hazavárnak, cefet másnapos vagyok, és ebben az állapotban kellene elérnem a gépet.
Mindez hirtelen teljességgel lehetetlennek tűnt, de szerencsére ott volt az a sör, amit felbontottam, egy hajtásra kiittam, és akkor már minden lehetségesnek látszott. Elsőként az, hogy kinyissak egy újabb doboz sört, mert akkor már tényleg fel tudok kelni valahogy.
Ekkor már Elwell is felébredt, és jó házigazdaként megkérdezte, hogy kérek-e teát. Mondtam, hogy inkább nem keverem a Guinness-szel, és közben valahogy feltápászkodtam. Húztam ki a vécére. Éveken át Bones is ott lakott, és akkoriban mindig hatalmas könyvkupacok álltak a vécécsésze mellett. Bones hozzám hasonlóan nagy rajongója az emberi történelem brutális balfogásainak: a pusztító világháborúknak, népirtásoknak, és minden emberi aljasságnak.
E megfontolásból annak idején vaskos fotóalbumok halmozódtak a vécéjükben, melyekben minden ott volt Berlin ostromának gyötrelmesen szomorú, fekete-fehér fényképeitől kezdve a vietnami háború vérengzéseinek brutális dokumentumait összegyűjtő kötetekig. Szarás közben az ember végiglapozhatta jóformán a huszadik század teljes történetét, hogy aztán a vécélánc megrántásával a múlt fekete lyukába továbbítsa ezt az egész förtelmet, amit ez a két lábon járó szörnyeteg elkövetett.
Sajnos Bones már nem lakik Elwellék lakásában, így a reggeli szarásnál nélkülözni voltam kénytelen a vaskos fotóalbumokat. Gyorsan végeztem, kimentem a konyhába, kibontottam még egy doboz Guinnesst, és Elwell elkísért a vasútállomásig. Persze az aznapi gépet is sikerült lekésnem az időátállítás miatt, így csak harmadnap jutottam haza.
Két hét múlva megint át kell állítani azt a kurva órát. Azt hiszem, jobban teszem, ha ezúttal nem mozdulok ki a Baross utcából. Minthogy azonban most a másik irányban kell elmozdítani a kismutatót, biztos elérném a gépet, sőt még agyon is kellene ütnöm egy órát Lutonban. A világ egyik legundorítóbb repülőtere, amióta megszüntették a Shakespeare Bart.
A Shakespeare Bar egy olcsó kocsma volt az egyik lutoni terminálon, ahol annak idején még lehetett dohányozni. Szomorú, magányos férfiak és nők itták ott a sörüket, a tévéből Ozzy Osbourne óbégatta, hogy I'm going through changes. Hátborzongatóan elkeserítő hely volt. Peterjon is imádta. Egy ilyen kocsma azonban természetesen nem elég euro-konform, és átalakították valami undorító pizzériává, hogy a buzi amerikai fiatalok jobban érezzék magukat.
A miskolci folklór ismételt felemlítése viszont eszembe juttatta egy versemet, ami sajnálatos módon kimaradt a vers-blogból. Most pótolom a mulasztást.
Szinva-parton betonbár
rondább, mint a fegyház
billegő vasasztalnál
két bányász kvaterkáz
akit rák rág, mit se sejt, de
nagyot vonyít holnap
kannás bor és vodka mellett
vígan haldokolnak
gyársziréna, vekkerfrász
már csak fakó emlék
rokkannyugdíjas bányász
reggel ötkor kel még
ásítozva, vakarózva
lebiceg a boltba
hatkor meg már nyit a kocsma
ott van fontos dolga
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a kvaterkázik ikes ige, ám szerintem az ikezés nyelvi csökevény. Számos rímlehetőségtől foszt meg bennünket, ezért hőn áhítom pusztulását. Arról a buta, sznob szokásról már nem is beszélve, hogy egyes szám első személyben a magukat műveltnek képzelők az "m" végződéssel bohóckodnak. Eszem, iszom, fosom. Mond bárki is ilyet, hogy megyek és fosom egy jót? Nevetséges. Az ikes igék ellen indított keresztes hadjáratom részeként korábban már összerímeltettem a "kapálóz" és a "halálpóz" szavakat is, és most ugyanehhez a módszerhez folyamodtam a fegyház/kvatzerkáz esetében.
Miközben ezt a verset kerestem, találtam egy másikat is. Az is ott rohad a versblogban.
::: barango írta 1:10-kor
2011. október 3., hétfő :::
A kutyákat kiengedik, és akinek nem fűlik a foga a hentesmunkához, azt ledarálják a segédek, a professzorok vére édeskés, és mégse, a nemzet nagyasszonya, ki ott áll a sírgödör mellett, hova a végcsömör postása a levelet ássa, na jó, végre a méhe korbácsa, hogy döglődjék az anyjába ásva, ez igazi kocsiskáromkodás, de egy kocsis mindig a lovai patái alatt végzi, részeg, vércsapzott homlokát látják a részeg kommunisták, az élve boncolók, az élve halott templom korbácsa, aki vonósnégyest metél a véres kalácsba, és taligán utazik a ragasztott mikulásba, ahol a tehén, a kecske és a ló a sánta kolbász, és a kecske sánta szívén lovagló paraszt, ki kommunistát szagol a vérébe vájva, és holtat az élőhöz ragaszt, és ettől csak egy lovagló paraszt
2011. szeptember 30., péntek :::
Munkahelyre másnaposan bemenni persze sohasem volt örömünnep. Bárcsak összeszámoltam volna, hányszor kellett mégis megtennem. Mindegyik maga volt a pokol. Persze másnapos részegen már jóval könnyebb dolgom volt. A Mai Nap estében, ahol a kilencvenes évek elején dolgoztam, ez mindenképp jó átmeneti megoldásnak számított, mert ha az ember idővel vészesen józanodni kezdett, elég volt odamenni a hűtőhöz, kivenni egy sört, és tölteni hozzá egy kis unicumot. A Mai Nap volt az egyetlen munkahely, ahol szabadon, legálisan és pofátlanul lehetett vedelni munka közben.
Ráadásul mindig volt a hűtőben valami. Sőt az a valami többé-kevésbé közös volt. A tömény mindenképp. Elég olcsó tréfának számított, ha vizet töltöttünk a vodkásüvegbe, és azon röhögtünk, hogy a délutánosok közül valaki belehúz és csalódottan káromkodik majd. Sem előtte, sem azóta nem dolgoztam még olyan munkahelyen, ahol ennyire gátlástalanul lehetett részegeskedni.
Azért persze itt is sikerült kiütnöm a biztosítékot, amikor a délutános műszakra beérkezve ledőltem az egyik fotelbe, és azon nyomban el is aludtam. Fáradt voltam. Egész éjszaka nem aludtam, mert sorra jártuk a kocsmákat. A Tilos az Á hajnali kettőkor zárt be, és mi Franzinnal elindultunk valahová.
Manapság persze az ember csak úgy átsétálna a szomszéd kocsmába, akkoriban viszont hosszabb útra kellett vállalkozni. Minthogy épp lomtalanítás volt a belső nyolcadik kerületben, lomtalanítottam magamnak egy rollert, mert úgy képzeltem, hogy azzal könnyebben teszem meg az utat a legközelebbi kocsmáig. Sajnos elestem. A roller első kereke elég csámpás volt, úgyhogy állandóan korrigálni kellett az iránytévesztést, és egyszer túlkorrigáltam. Elég nagyot zuhanhattam, mert a rollerből egy rozsdás szög beleállt a lábszáramba.
Először leszartam, de ahogy megvirradt, erőt vett rajtam a halálfélelem. Tetanuszfertőzést kapok, és meghalok. Rávettem Franzint, hogy kísérjen el egy orvosi rendelőbe. Azt mondta, hogy a XI. kerületi rendelő a Móricz Zsigmond körténél van, és szerencsére tud ott egy remek kocsmát is. Egy régi villamoskocsi áll a tér közepén, és söntést alakítottak ki a belsejében, ráadásul egész éjszaka nyitva van.
Átgyalogoltunk hát Budára, és mire a rendelőbe értünk, meg is virradt. Valahogy bejutottunk, de elhajtottak, hogy menjünk a Tétényi úti kórházba. Az már majdnem a Kelenföldi pályaudvar. A kórházban is várni kellett, és egyre jobban aggódtam. Rendőrök érkeztek bilincsbe vert emberekkel, és soron kívül mentek be. Ekkor fogyott el a türelmem. Mondtam a nővérnek, hogy a Mai Napnál dolgozom (azt persze nem árultam el, hogy csak egy szaros korrektor vagyok), és ha nem látnak el, megbánják. Felküldtek az emeletre, ahol csönd volt, sötét és fertőtlenítőszag. Bekopogtam egy ajtón, előadtam, hogy mi történt velem, az orvos mondta, hogy üljek le, előkészítette a tetanusz-injekciót, beadta, majd felvette az adataimat.
Elég ritka a vezetéknevem, ezért megkérdezte, hogy ismerek-e egy ugyanilyen vezetéknevű Attilát. „Az édesapám – mondtam neki. – Miért?” „Hát ez rettenetes” – mondta. „Ugyan mi olyan rettenetes?” – kérdeztem. Hogy a doktor úr fia az utcán guberál – mondta ő. Kiderült, hogy apám húsz évvel azelőtt kollégája volt, én pedig cserébe felvilágosítottam, hogy nem guberáltam. Ha valaki lomtalanításkor talál egy rollert, az még nem guberálás.
Nem sikerült teljes mértékig meggyőznöm, mert valószínűleg életidegen volt számára az egész helyzet, amikor az ember záróra után az egyik kocsmából a másikba igyekezve nekiáll turkálni egy szemétdombon. Hogy átadnám-e üdvözletemet édesapámnak, kérdezte. Hogyne, mondtam én, és megkérdeztem a nevét. Ő elárulta, én meg azonnal elfelejtettem.
Franzin igazi úriember, türelmesen megvárt, és elindultunk vissza a Móricz Zsigmond körtérre. A villamos szerencsére még nyitva volt. Már a harmadik sörünket ittuk ott, amikor a zebrán megindult a fehér ingbe öltözött középiskolások áradata. „Mi a jóisten? – kérdeztem – ezek hova mennek? És miért vannak ennyien?” „Ballagás” – mondta Franzin. „Ó, hogy a rosseb egye meg. Tényleg” – mondtam. Valóban egy május közepi hétvége volt, péntek reggel, 1992.
Délre sikerült hazavergődnöm valahogy, és lehet, hogy aludtam is délután 2-ig, akkor viszont kegyetlenül csörgött a vekker, és indulhattam a Mai Naphoz. Dülöngélve és ásítozva vártam a trolit, amiről a Kálvária téren kellett átszállnom, ahol a 99-es busz megállójában akkoriban szerencsére még volt egy kocsma, ahová beugorhattam egy gyors felesre. Egyik lábammal az utcán állva figyeltem, hogy jön-e a 99-es, és amikor jött, öklendezve lehajtottam a felest, és ugrottam fel a buszra.
Csoda-e, hogy a Mai Napba beérve egyből ledöglöttem a fotelba, és elaludtam? A főszerkesztő is bejött, és diktálni kezdett a tördelőnek. A többiek szerint egy kicsit le is halkította a hangját, amikor meglátta, hogy ott alszom a fotelben, de én ezt nem hiszem. Tény viszont, hogy amikor másnap is ugyanilyen állapotban mentem be, a főnökféle tördelő intett, hogy menjek inkább haza aludni. Érdekes, hogy még ekkor sem rúgtak ki. Ezen fellelkesülve harmadnap is tökrészegen mentem be, és akkor elküldtek két hét szabadságra, hogy pihenjem ki magam.
A főszerkesztőről még annyit, hogy rendszeresen megdézsmáltuk az italkészletét. Egy csöpp lelkiismeret-furdalást sem éreztünk. A társadalmi újraelosztás egy formájának gondoltuk: neki van, nekünk nincs, és ez így nem helyes. Ez volt az alapelv. Általában este 8 és 9 között lépett le, de az ajtaját nyitva hagyta, mert csak az előszobáján keresztül lehetett bejutni a többi szerkesztőhöz. A villanyt leoltotta. Mindig hárman mentünk be dézsmálni. Természetesen nem gyújtottunk villanyt, sötétben is megtaláltuk a legjobb whiskyket. Egyszer sem buktunk le.
Aztán egyszer csak elegem lett. A Kálvária térből, az Orczy térből, meg az egész környékből, úgyhogy eljöttem a Mai Naptól. A többi újságtól, ahol ezután dolgoztam, nem önszántamból jöttem el, hanem kirúgtak. Ja nem, bocs, az egyik tönkrement. Soha a büdös életben nem fogok többé újságnál dolgozni, és ez határtalan boldogsággal tölt el.
::: barango írta 0:02-kor
2011. szeptember 25., vasárnap :::
Nézem a National Geographic Channelen az ezerszer látott második világháborús dokumentumfilmeket, és csak most tűnik fel az a felvétel, amelyen Hitler az arcát odadörgöli hűséges németjuhásza, Blondi pofájához.
A Führer ragaszkodása Blondihoz közismert volt, azonban nem emlékeztem ilyen heves érzelemkitörésekre. Hitlertől az ember azt várná, hogy legfeljebb megvakarja Blondi füle tövét, esetleg megveregeti az oldalát, eldob neki egy műanyagból vagy fából készült, játék kézigránátot, amit Blondi visszahoz. Azt azonban semmiképp nem vártam, hogy birodalmi bajszát odadörgöli a kutyáéhoz.
Pedig ezt tette. Ezen felbuzdulva azonnal be is ütöttem a Hitlers’s dog szavakat a Google-ba, és találtam is egy Wikipedia-cikket Blondi címmel. Ajánlom mindenkinek. A lustábbak kedvéért azonban röviden elmondom, mit tudtam meg belőle. Szegény Blondi is a bunkerben végezte, mert a Führernek az a ragyogó ötlete támadt, hogy rajta próbálják ki azt a ciánt, amivel maga szándékozott öngyilkosságot elkövetni. Ekkor már az SS-ben sem bízott, akiktől a ciánt beszerezte. A méreg hatott, és az eb azonnal meghalt.
A Google cikkszerzője szerint Hitler vigasztalhatatlan (inconsolable) lett, és innen már tényleg nem volt számára visszaút. Hiteles források szerint a bunker lakóit is jobban megviselte Blondi halála, mint Eva Braun öngyilkossága, aki állítólag ki nem állhatta a derék német juhászt (féltékenység?), és az ebédlőasztal alatt gyakran belerúgott.
Rejtély azonban, hogy miért pároztatta a Führer Blondit az utolsó pillanatban. Szegény eb ugyanis április elején egy fészekaljnyi kölyköt ellett a bunkerban, akiket aztán Fritz Tornow, a Führer kutyagondozó őrmestere nagyjából egy hónap múlva – miután Adolf és Eva Braun végeztek magukkal – a bunker kertjében pisztollyal egyenként agyonlőtt.
A szeretett lények kivégzése valahogy a náci folklór részévé vált: gondoljunk csak a Göbbels gyerekekre. Ám ugyanez a sors várt Eva Braun skót terrierjeire és az őrmester saját tacskójára is. Érdekes módon az őrmester nem végzett magával. A gyáva kis pöcs.
A Führer az egyik kölyökkutyának a Wolf nevet adta. Állítólag ez volt kedvenc keresztneve, és most jön az, amit eddig én sem tudtam: állítólag az Adolf név jelentése is „nemes farkas”. Hitler még ott lenn a bunkerben megkezdte Wolf kiképzését. Nem tudom, hogy ez miből állt, de elég bizarr helyzet, amikor valaki tisztában van vele, hogy néhány héten belül végez kedvenc kutyájával, magával meg a nőjével, de azért kiválasztja az alomból a méltó utódot, megkezdi a kiképzését, csak hogy rövidesen parancsot adjon a kivégzésére. Igazi náci gondolatmenet.
Hitler állítólag még a 20-as évek elején Bécsben kedvelte meg a német juhászokat. Annyira szegény volt, hogy nem tudott gondoskodni egy Prinz nevű ebről, és kénytelen volt másnál elhelyezni, de Prinz visszaszökött hozzá. Ez nagyon meghatotta a Führert. A német nép hűségét látta megtestesülni benne. S hű népe valóban a nyomába szegődött.
Nem kétséges, hogy Blondi személyében egy újabb kedvenc szereplőre akadtam. Petőfi Sándor és Richard Wagner mellett szerintem őt is sűrűn fogom még emlegetni ilyen-olyan, szaros kis írásaimban. Ki mondhatja még el magáról az emberiség förtelmektől hemzsegő történelmében, hogy képét személyesen a sátán képéhez dörgölhette, és mélyen belenézhetett a szemébe?
::: barango írta 23:48-kor
2011. szeptember 23., péntek :::
Az elmúlt éjszakaihoz hasonló, infantil-dadaista bejegyzéseket olvasva bárki azt hiheti: „biztos be volt baszva”. Szó sincs róla. Az ilyen és ehhez hasonló zagyvaságokat általában színjózanul, maximum egy sör hatása alatt írom. Világéletemben rosszul értelmezték a megnyilvánulásaimat. Viselkedés-zavaros ember lévén, gyakorta gondolták rólam, hogy seggrészeg vagyok, amikor pedig reménytelenül józan voltam. Zavaros, érthetetlen, hadaró beszédemet hallva, vakarózásom, imbolygásom látva ugyanis mindenki részegnek hitt. Aztán néhány hónap múlva ugyanezek az emberek mosolyogva állapították meg, hogy végre józannak látnak, mire közöltem velük, hogy három napja egyfolytában iszom.
Persze bizonyos esetekben egyértelműen részeg voltam. Mostanában került fel a youtube-ra egy 1988. januári QSS-koncert. Na, ott tényleg nagyon berúgtam. Magamhoz képest is hihetetlen szarul próbálok énekelni. Nagyon nem megy. Az egyetlen értékelhető jelenet az, amikor a Félhalottban a földön fekve ordítom, hogy: Nem! Ma már ez nem menne. Talán még le tudnám vetni magam a földre, de fölkelni már nem tudnék. Huszonhárom év nem múlik el nyomtalanul.
http://www.youtube.com/watch?v=hYGRv0tu7lc&feature=related
Fogalmam sem volt róla, hogy létezik ez a felvétel, ahogy azt sem tudom, ki filmezett. Annyira szánalmasan szar vagyok rajta, hogy nem tudtam végignézni, csak az első számot meg a Félhalottat. Másoknak sem javaslom. Csakis az elrettentés szándékával tettem ide a linket. Ráadásul gyanítom, hogy elég sok koncertünkön nyújtottam ugyanilyen nyomorúságos látványt.
Aznap este, a koncert után elveszítettem egy vadonatúj walkmant, és fogalmam sincs, kik vittek haza. Többen lehettek, mert egy embernek nem sikerült volna. Akkoriban még a szülőknél laktam, ezért akik hazavittek, leültettek a lépcsőházban az ajtó mellett, becsöngettek, és sietve távoztak. Mindezt apámtól tudtam meg, aki persze őrjöngött. Nehéz idők voltak. Ráadásul a koncert hétköznap volt, úgyhogy másnap be kellett mennem abba a rohadt nyomdába.
A koncerthelyszín a Főv. Műv. Ház volt a Bartók Béla úton. Egy másik alkalommal is játszottunk ugyanott, de az hétvége lehetett. Valami okból megjelent azon a koncerten Ipacs is a VHK-ból, és koncert után megkínált valami borzalmas vermuttal. Csakis Éva vermut lehetett. Ki kellett mennünk az utcára, mert odabenn persze ugattak volna a büfések. Ittuk azt a szart, ő meg belekezdett valami prédikációba, hogy nem énekelhetek olyanokat, mint „Utálom a fajtámat és büdös a munka”, mert a fajtám, a szegény magyar nép, amely rengeteget szenvedett az utóbbi ezer évben, nem ezt érdemli.
Ez a koncert is 1988 körül lehetett, és tényleg: a VHK egyes tagjai akkoriban kezdtek megháborodni. Elsősorban az énekes, és Ipacs mindig is a leghívebb csatlósa volt Grandpierre-nek. Fritz és Sós valahogy megúszták. Egyikükről sem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen néptanítói stílusban kioktasson arról, mit szabad és mit nem szabad énekelni. Ipacs amúgy kiváló fizikus, állítólag számtalan találmányát is jegyzik, ezenkívül elég jól dobolt. Két dolgokhoz is értett. Nem tudom, miért kell akkor valakinek mindenáron amatőr történelemi fejtegetésekbe bonyolódnia. Miért nem tud megmaradni a kaptafánál.
Manapság a helyzet még ennél is rosszabb. Tegnap kaptam például valami idétlen kör-e-mailt, amelyben egy kardiológus főorvos próbálkozik filozófiai kérdések felvetésével. Több mint harminc éve ismertem meg ezt az embert, és már akkor is jókora fasz volt. Közben kiváló orvos lett. Nem tudom, miért nem elégszik meg ezzel. Ha kedve támad egy kicsit elkalandozni a szakterületétől, akkor üljön le otthon, olvasgasson csöndben, és ha erős közléskényszere támad, akkor beszélje meg a feleségével az észrevételeit. De nehogy azt higgye: csak mert sikerült meggyógyítania néhány szívbeteget, rögtön filozófus vagy művész lesz. Hitlernek sem ment a zeneszerzés, pedig nagyon szeretett volna Wagner nyomdokaiba lépni.
Nem tudom, hogy azon az 1988-as péntek vagy szombat estén mennyit ittam Ipacs vermutjából, csak arra emlékszem, hogy éjszaka hatalmasat hánytam. Az ágytakarót meg a lepedőt utána nem lehetett kimosni. Lila maradt. Az Éva vermutba az alkohol mellett úgy látszik jókora adag kelmefestéket is kevertek.
S ezek után álljon itt az éjszakai bejegyzés:
::: barango írta 11:38-kor
A léghajó kapitánya tisztelgett, majd feldugta seggébe a széfkulcsot. Szűzleányok kórusa hozsannázott, és áment zengett a vécétartály. A dologtalanság kedvezőtlen agyi folyamatokat indukál. Erre jutottak a borpince-prédikátorok.
Lépésről lépésre halmozza baját, kinek én-tolmácsa kirgiz-barát, ahol a rabszolga alázza magát, kinek énje egy fehér zongorán őskaján, egy azeri kommunista, egy áruló partizán, egy ketrecben nevelt majom-agysebész.
No, ez már túl náci, a széfkulcsot a hentes vitte haza, hideg húsok szívtelen tulajdonosa, kinek agyában a légyszemű galiba-gördeszkás kirgiz-fasiszta nem oszt, nem kaszál, ahol egy azeri majom az emberi eget kémleli, és tolmácsa nyelvén imádkozik a vécétartályhoz, hogy végre leszakadjon az ég, és ne legyen lenn és fenn, úr és szolga, náci és zsidó, vér és rozsda.
A részeg málha-tovaj és a darabolós agysebész. Nem tudja, ki szül sátánt, és kinek keze vág angyaltorkot, és kitől lesz zajos a bádog-hárfa, mettől meddig bitófa és vérbe mártva.
Pofon vágott tenyér fogja a vascsikorgó láncot, haszon-szalámi vagy döglött tekervények. Rozsdás rugó a sérthetetlen acél-széfet, na nem, ettől még a náci képlet addig tekervén, ameddig a vágóhidi lóversenypálya, ameddig a véres futószalag, ameddig a lárva.
::: barango írta 0:41-kor
2011. szeptember 20., kedd :::
Wagner-rajongásom nem maradhatott titokban. A Tilos Rádió „Hamis az A” című műsora két hete vasárnap műsorra tűzte a Tannhäuser-gyalázatomat.
Ennek kissé dicsekvés-szaga van, ami nem szép dolog. Igazából nem is dicsekedni akartam. Rendkívüli örömmel tölt el viszont, hogy talán sikerült némi bosszúságot okoznom a műsor társszerkesztőjének, Végső Zoltánnak. Ezt a vasárnap délelőtti Tilos-műsort ugyanis heti váltásban szerkeszti a förmedvényemet műsorára tűző Bartók György, akivel múltkor a Rohamban akadtam össze hajnali 2 körül, illetve Végső Zoltán, az Élet és Irodalom recenzense, aki a Tilos műsorkészítői közül a legjobban utált engem a 2003 karácsonyán okozott botrány idején.
Fogalmam sincs, hogy miért váltottam ki ekkora dühöt Végsőből annak idején. A Tilost valószínűleg a nőjének hitte, és úgy érezte, hogy megerőszakoltam ezt a nőstényt. Ám legyen ez az ő magánügye. Számomra a Tilos csöppet sem tűnt nőnek. Csak egy épület volt, amit azóta lebontottak.
Persze most egy másik épületből adták le ezt a műsort, de valószínűleg ezt az épületet is le fogják bontani valamikor. Ne áltassuk magunkat: a szellem nem létezhet hordozója nélkül. Ha ezt a Tannhäuser-kottát a fölkerekségen föllelhető összes Tannhäuser-kottával és -hangfelvétellel egyetemben elpusztítanám, akkor ez a szar opera megszűnne létezni.
Érdemes megfontolni ezt a szerény javaslatot. Persze lennének zenészek, akik kívülről tudnák a Tannhäusert. Apróhirdetéseket adnának fel a világ nagy Wagner-portáljain: „Várjuk azon előadóművészek jelentkezését, akik kívülről tudják a Tannhäuser egyes szólamait.” Sokan lennének.
És természetesen lelkesen jelentkeznének a felhívásra. Ha őket is sikerülne valahogy élettelenné tenni, akkor talán közelebb jutnánk a célhoz: a Tannhäuser teljes megsemmisítéséhez. Persze attól még megmaradna jó néhány Wagner-opera. A maradékot egy hatalmas konténerben gyűjteném össze, és elásnám a hold alfelén.
Végsőt éjjeli őrnek nevezném ki az elásott konténer mellé. A Hold alfelén ez teljes, huszonnégy órás elfoglaltságot jelentene. Természetesen megengedném, hogy netezegessen közben, mert ennek hiányában könnyen előfordulhatna, hogy megőrül, és ebben az állapotában nem lenne többé alkalmas az elásott konténerek őrzésére. A Tilos-botrány idején ugyanis mániákus megszállottsággal véleményezett minden olyan bölcs észrevételt a neten, ami velem volt kapcsolatos. Szórnék neki egy kis kukoricát meg tökmagot.
::: barango írta 1:05-kor
2011. szeptember 16., péntek :::
Francba, az előző bejegyzést olvasva bárki azt gondolhatja: talán nem is csoda, hogy szegény macskám szájában rákos daganat keletkezett, ha állandóan printfestéket meg egyéb vegyszereket nyalogatott. Erről azonban szó sincs. A printfesték nyalogatása csak egyszer, maximum kétszer esett meg hosszú évekkel ezelőtt, s akkor is villámgyorsan közbeléptem. Utána mindig rejtegetni kellett előle a frissen kinyomtatott oldalakat. Valószínűleg nem ez lehetett a rák oka. Az a tizenhárom macskaéletév nagyjából nyolcvan emberi évnek felel meg, és ennyi idő alatt elegendő halál halmozódik fel minden szervezetben.
A furcsa az egészben csupán az, hogy a macskák meglehetősen gyanakvó természetűek, ha evésről van szó. Egy kutya például gondolkodás nélkül behabzsolja, amit a gazdája elétesz, macskám viszont minden alkalommal alaposan megszaglászta még a nyers csirkmellet is, és csak utána fogott neki akkurátusan az étkezésnek. Hogyan lehetséges akkor, hogy ilyen undok vegyszereket imádjon, amelyeket aligha volt alkalma megismerni a törzsfejlődés során, de még az utóbbi tízezer év alatt sem találkozott vele, amit az ember társaságában töltött.
Mindenesetre nem szeretnék – úgymond – felelőtlen állattartónak tűnni. Dee Dee Ramone-nál mondjuk amúgy sem lehetnék felelőtlenebb. Állítólag imádta az állatokat, a macskákat meg különösen, de mellette kész életveszély volt állatnak lenni. Volt egy Orlando nevű kandúrja, akit nagyon szeretett, és valamelyik európai turné idejére rábízta valakire. Elég romos állapotban ért vissza turnéról, és utána már csak rövid időre vette magához Orlandót. A New York-i Chelsea Hotel egy kis szobáját bérelte, és annyit szívott, hogy mellette szegény Orlando is kritikus állapotba került.
A zenekar mindenese, Monte vette magához a macskát, s állítólag hosszú hetekbe telt, mire Orlando szervezetéből távozott a felhalmozódott THC. Monte elmondása szerint a macska csak kóválygott, állandóan nekiment a falnak. Miután azonban szervezete kitisztult, villámgyorsan felépült, és szerencsésen túl is élte egykori gazdáját, Dee Dee-t, aki 2002-ben szerencsétlen módon túladagolta magát.
Azt hittem, hogy két hónap alatt lefordítom a Ramones-könyvet, de majdnem fél év lett belőle. Még márciusban, a rémes londoni kirándulás előtt kezdtem el, és július elején fejeztem be. Az érte fizetett bér azonban ettől nem lett több. Nem időre fizetnek, hanem betűre.
A legjobb jelenet a könyvben kétségtelenül az, amikor a Ramones fellépésre indul Washington DC-be, és döbbenten látják, hogy Dee Dee aranyláncokkal, fényes susogóban, adidas edzőcipőben meg ilyen szarokban jelenik meg a repülőtéren. Épp rapper-korszakát élte. Ez egy nagyon súlyos fertőzés volt. Dee Dee ráadásul halálos komolyan gondolta az egészet. Állítólag rengeteg karórát vásárolt, és egyszerre viselte őket. Képes volt az egyik kezére felvenni ötöt-hatot is. A susogót meg az aranyláncot sem viccből vette fel. Nem volt ebben semmi irónia.
Amikor a repülőtéren megjelent, a többiek a döbbenettől meg sem tudtak szólalni. Johnny is csak ennyit tudott kinyögni: „What, are you nuts?” Ezeket a végtelenül szimpla mondatokat a legnehezebb fordítani. Én úgy mondanám: „Tisztára meghülyültél?” A Ramones basszusgitárosa rapperként Dee Dee Kingnek hívta magát. Egyfolytában csak azt hajtogatta: „Nigger vagyok, fekete.” De mindenki csak azt gondolta róla, hogy szimplán meghülyült. Valószínűleg a feketék is kiröhögték. Ez a szar műfaj tényleg nekik való. Dugják fel a seggükbe.
::: barango írta 0:13-kor
2011. szeptember 13., kedd :::
Szegény macskám persze a whiskyt nem tudta volna meginni. Tény viszont, hogy az unicumos üveg nyakát nyalogatta egykor. Ahogy a frissen printelt nyomtatványokról is lenyalta a festéket. Imádta a vegyszereket. Vajon mi lehet a printfestékben? Talán meg kellene kóstolni.
Macskámnak volt pár furcsa szokása. Képes volt ellopni az andaxinos levelet, bevitte magával az ágy alá, és átszellemülten nyalogatta azt a fémet. A tablettákhoz szerencsére nem fért hozzá, de gyanítom, hogy azt is megkóstolta volna. Imádta a vegyszereket, de rajongott a Marmite-ért is, amit viszont semmiképp sem lehet vegyszernek nevezni. Talán túlzottan is bio.
Élesztőkivonat, a színe koromfekete, az íze pedig leírhatatlan. Tipikusan angol készítmény. Ők nagyon szeretik, mindenki másnak hánynia kell tőle. Én is szeretem. Úgy néz ki, mint a cipőkrém, az állaga is nagyjából olyan. Pirítósra kell kenni, és valami büdös sajt is jólesik hozzá. Akkor teljes az élvezet, ha a leírhatatlan Marmite-íz frigyre lép valami penetráns sajt zamatával.
Clash tudta, hogy szeretem, ezért mindig hozott egy tégellyel. Mert tégelyben árulták: ez a legjobb szó arra a kis műanyag edényre. Fényfehér is szerette a Marmite-ot, és hálából egy festményt is készített róla. A festményen nincs más, csak egy fekete tégely, aminek nagyon gonosz szemeket festett, és az is lehet, hogy a tégely vicsorog. Ja nem, bocs, ha jól emlékszem, vámpírfogai vannak. Azt a címet adta a festménynek, hogy a „Könyörtelen kenőcs”. Tényleg az volt. Gyerekeket lehetett vele fenyegetni.
Macskám viszont imádta. Annak a nyakát nyalogatta. Mintha valami elharapott torkú egér lett volna, és a vért nyalogatná. A vadászösztönét is ki kellett élnie néha. Erről jut eszembe, hogy talán az volt ösztöneinek utolsó fellángolása, amikor egy reggel berepült valami rigóféle a másik szobába. Macskám épp a kis szobában aludt, de a csiripelésre felriadt, és átrohant a nagyszobába. A madár sebesen távozott.
Jómagam aznap reggel épp cudar másnapos voltam, és csak nagy nehezen tudtam átmászni az ágyból ide, a gép elé, a fotelbe. Szokás szerint beástam ide magam, föltettem a lábam a hokedlire, és minden maradék erőmet összeszedve dolgozni próbáltam, amikor meghallottam a másik szobában azt a madárcsicsergést. Más sem hiányzott épp. Este játszani kellett, és már le is akartam mondani a koncertet, mert túl sok volt az előző pénteki Dürer után. Megfogadtam, hogy soha a büdös életben nem szervezek be két koncertet egy héten belül, de a grófnő leteremtett, hogy szedjem össze magam, nem volt mit tenni.
Itt ültem a fotelben, hasogatott a fejem, próbáltam a munkára koncentrálni, és erre berepül ez a madár. Tényleg nem éreztem erőt, hogy fölkeljek a fotelből, és elkezdjem hajkurászni azt a kurva rigót. És erre tessék, hűséges macskám átrohant a kis szobából, be a másik szobába, és elkergette azt a szárnyast. Tudhatta, hogy irtózom a tollas állatoktól. Mondjuk attól is irtóztam volna, ha elkapja, és széttépi a parkettán.
Ez pont kedden volt, két hete. Rá egy hétre kellett levinnem elaltatni. Egy hete pont.
Most rákerestem a Google Images-ben a Marmite-ra, és az egyik fotón egy macska nyalogatja a Marmite-edény nyakát.
http://www.flickr.com/photos/vrog/229444909/ (Nem tudom, miért nem emeli ki kékkel, és miért nem lehet közvetlenül rákattintani. Ki kell kopírozni.)
Úgyhogy tényleg van valami ebben a könyörtelen kenőcsben, amitől minden macska beindul.
::: barango írta 23:26-kor
2011. szeptember 11., vasárnap :::
Pont egy hete, vasárnap este még nem tudtam, hogy macskám szájában ott rejtőzik az a ronda daganat. Rák. Gyanús volt, hogy nem eszik már egy hete, épp csak ránéz a Whiskasra, és már ugrik is le a mosogatógép tetejéről, ahol a tányérja van. Gondoltam, hogy csak a dögmeleg miatt nincs étvágya.
Aztán pont egy hete, vasárnap délután hazaértem, és ő a kisszobában gubbasztott az egyik szekrény mélyén, és kétoldalt a száján folyt a nyála. Ennek már a fele sem tréfa, gondoltam, és hétfő reggel rohantam vele orvoshoz, aki kinyitotta a száját, letörölte a nyálat, és ott volt az a kurva daganat.
Elég hülye név ez a daganat. A rák sem jobb név. Lehet bármilyen neve, nagyon ronda. Mintha az agyam a seggemből nőne ki. Nehéz rá jó hasonlatot találni. Egy burjánzó, gyilkos sejthalmaz. Mint valami katonai üteg, ami beássa magát valami testszövetbe, és onnan bombáz. Más kérdés, hogy most még nem az én szervezetemben alakította ki a lőállást, hanem macskám szájában. Előbb-utóbb azonban bekerít, és kilövi az utolsó katonáimat is.
A doktornő azt mondta, hogy meg lehet operálni, de nem sok értelmét látja. Csak a szenvedését fogom meghosszabbítani, és egy macskának elég nehéz elmagyarázni, hogy mindez az ő érdekében történik. Nem fog enni, a daganat viszont rosszindulatú. Ha sikerül is kiégetni onnan, valószínűleg újranő, és kezdődik minden elölről. Egy nap haladékot kértem, hogy átgondoljam az egészet, és hazahoztam a kosárban.
Ő rohant a kisszobába, a szekrény mélyére. Nem aludt, csak gubbasztott magában, mint aki fázik, de továbbra is fullasztó meleg volt. Odamentem, simogattam, dorombolt, de ahogy abbahagytam a simogatást, ő is abbahagyta a dorombolást.
Aztán estefelé, ahogy enyhült a hőguta, ő is előjött a rejtekhelyéről, tett néhány kört a lakásban. Oda volt készítve neki valami húslevesben főtt, szétmorzsolt csirkehús, amibe beleevett, de nem tudta lenyelni. Többször is megpróbálta, de nem ment. Akkor bejött a szobába, és az ágyam mellett megtalálta azt a kis üveg Ballentines whiskyt, amit vészhelyzetre tettem oda, ha nagyon rosszul lennék.
Odament, és szagolgatni kezdte az üveg nyakát. Érezte a whisky szagát. Komolyan megfordult a fejemben, hogy töltök neki egy kistányérra, hátha megissza, de tudtam, hogy csak szilárd állapotban képes meginni a tömény szeszt. Néhány éve kora hajnalban ugyanis arra ébredtem, hogy macskám az ugyancsak vészhelyzet esetére az ágyam mellé tett unicumos üveg nyakáról nyalogatja az unicum-ragacsot.
Sajnos a whisky ebből a szempontból különböző: nem képez ragacsot, mint a likőrök. Úgyhogy ő is csak szaglászta inkább, és nem nyalogatta, és biztos voltam benne, hogy nem tudná meginni, ha egy kistányérba kitölteném neki. Bár, ami azt illeti, megpróbálhattam volna. Enyhíthette volna a fájdalmait. De őszintén mondom: nem irigységből nem töltöttem neki. Látszott rajta, hogy már semmi sem tartja életben. A whisky sem.
Éjfél után egy óra körül már nagyon fáradt voltam, és aludni próbáltam, de persze nem ment. Ő a kis szobában gubbasztott. Átmentem, és áthoztam. Odatettem az ágyra, simogattam, dorombolt, de nem nézett már föl. Csak szigorúan maga elé. Mintha a halál egy pont lenne, amit nézni kell. De nézheted, akkor sem takarodik el. Gombostűfejnyi, és fekete lyukból van az anyaga. Arra vár, hogy félrenézz.
Egész nap fullasztó meleg volt, de éjszaka valahogy megmozdult az a kurva levegő. A lehúzott redőny is megmozdult, zörgött, mint egy csontváz. Macskám erre még felkapta a fejét, és nézte gyanakodva, félve, hogy mégis mi ez a zörgő szörnyeteg. Jól ismerte a redőnyömet, mert máskor is zörgött már, és macskám mindig is félt tőle. Most viszont úgy nézte, mintha nem ismerné.
Ez volt az utolsó tekintete, amire emlékszem. Még ment a tévé, én valami félálomba zsibbadtam, s mire fölébredtem, ő már nem volt ott. Visszament a szekrény mélyére szenvedni. Nem sokat aludtam, s amikor mégis sikerült elaludni, azt álmodtam, hogy valami helikopterrel visznek valahová, de nincs odabenn hely, ezért egy kapaszkodót próbálok keresni a helikopter külsején, de minden csúszik, leesünk valahová, ott hatalmas dézsákban áll a bor, de én közlöm velük, hogy csak sört iszom, és megyünk tovább ezzel a kurva helikopterrel.
Hűvösebb reggelre ébredtem. Tudtam, hogy nincs sok időm. Lementem, és még egyszer megkérdeztem az állatorvosnőt, aki még egyszer elmondta, hogy nincs sok remény. Nagyjából semmi. „Nézze, a macskája semmit sem fog érezni. Először kap egy altató injekciót, és csak utána kapja meg a halálos adagot. Pontosan ilyen halált kívánok magamnak, és magának is.” Az utolsó mondatával győzött meg.
Nem sok dolgom maradt. Bementem a Kispráterbe, megittam három sört és egy vodkát. Ez egy gyorsfagyasztást adott az agyamnak, amiről tudtam, hogy félórán belül fel fog engedni. Ezért gyorsan felrohantam. Közben azt ismételgettem magamban, hogy macskám nem tud semmiről. Nincs idő- és haláltudata. Ezzel a két átokkal csak az embert verte meg az ismeretlen. Macskám még ahhoz a boldog fajhoz tartozik, amely mentes mindettől. Nem tudja, fogalma sincs, hogy én most azért teszem be a kosárba, hogy odalenn az állatorvos megölje: Ő ezt nem tudta.
Nem emlékszem, hogy kellett-e várni a zebránál a zöldre, vagy épp nem jött semmi, és átrohantam, de odarohantam az állatorvosi rendelőbe, és átadtam a kosarat. Azon a reggelen már nem mertem a macskám szemébe nézni. Hétfőn délután úgyis elbúcsúztunk.
Tegnap találkoztam Mr Peterjon Clash Cresswell-lel, aki jól ismerte macskámat, s miután elmondtam neki az egész történetet, csak annyit mondott, hogy ha eljön az ideje, nekünk is kell majd egy ilyen orvos. PJ-vel az utóbbi húsz évben mi is elköszöntünk néha egymástól. Valamikor 92-ben Londonban kikísért minket a buszpályaudvarra. Föltett a buszra, intett, sarkon fordult, és már ott sem volt. Később sokat röhögtünk, hogy a magyarok bezzeg nem tágítanak az utolsó percig, imádnak integetni, utánakiabálni az elutazónak, hogy „mindent eltettél, kisfiam, van nálad váltás alsónemű?” meg hasonlók.
A haláltudatomat szeretném feladni egy bőröndben, és amikor megérkezik, én már nem leszek ott. A csomag gazdátlanul kering majd a futószalagon, és egy terroristaelhárító csoport robbantja fel végül.
::: barango írta 23:29-kor
2011. szeptember 9., péntek :::
Érdekes, az utóbbi bejegyzések mind úgy kezdődnek, hogy egy korábbira hivatkozom. Ez sem lesz kivétel. Írtam itt a minap, hogy mennyire szar, amikor az ember erőlködik a színpadon, próbál hangosabban vagy halkabban játszani, de nem tőle függ, hogy az egész hogy szól kifelé, hanem egy keverőstől, aki vagy jó, vagy szar. Meg a basszuserősítőjétől, ami vagy jó, vagy szar.
Vén fasz voltam már, amikor tubázni kezdtem, elmúltam már bőven harminc. Ezt tízéves korban kell elkezdeni, hogy az ember megtanulja a helyes légzést meg ilyenek, ellenkező esetben el kell viselnie, hogy harmincvalahány évesen úgy beszél vele a tanár, mint egy taknyossal. Sanyi bá így is tett.
Amúgy harsonatanár volt, egy életen át fújt a rendőröknél, korán nyugdíjazták, és így lett tanár. Kemény dohányos volt, a terem másik végéből ordított velem rekedt hangon: „Nem jó! Fújd meg rendesen azt a kurva D-t”, meg hasonlók. Amikor elege lett, felkapta a harsonáját, és megmutatta, hogy kell megfújni azt a kurva D-t,és minthogy előtte beleszívott a cigarettájába, a füst a harsona tölcséréből gomolygott elő, mintha maga a sátán fújta volt meg azt a rezet.
Sanyi bá akkoriban lehetett ötven körül, és meglepően jól bírta a dohányzást meg a szeszt is, bár sohasem láttam részegnek. Nagyjából tíz évig jártam hozzá, és a vége felé már érezhető volt, hogy Sanyi bá már nem a régi. Egyre gyakrabban lett beteg, panaszkodott, de nem nagyon. A dohányzást viszont nem hagyta abba.
A hivatalos fellépésekre mindig eljöttek kisegíteni a pénzügyőrök. Ők szintén profi fúvósok voltak, akiket korán nyugdíjaztak, és a nyugdíj mellé mindig jól jött nekik valami hakni. Nem skáláztak előtte, ránéztek a kottára, és fújták halálpontosan. Ha nem léptem be, amikor kellett volna, azonnal rám szóltak: „Otthon aludjál.” Kicsit részeg vagyok, mondtam nekik, mintha ez mentség lenne. Mire mondták, hogy ők is azok, mégis tudják, hogy a 128. ütemnél kell belépni. Nem volt mese.
Amikor viszont megszólalt egy fúvós zenekar, az beszarás volt. Attól az ember hátán végigfutott a hideg. Mondjuk az is beszarás volt, amikor a próbákon csak a sok amatőr játszott, és késve érkezve az öltözőből hallottam, hogy kegyetlen hamisan szól a társaság. A klarinétok visítottak, mint a malac, a mély rezek meg röfögtek, mint a disznó. Ha az ember már benn ült a zenekarban, nem hallotta annyira hamisnak. Ez volt a baj.
A próbákon persze nem voltak ott a pénzügyőr profik, mert ők csak koncertre jöttek el. Megitták a maguk néhány sörét a büfében, beültek, és fújták. Ilyenkor én is mindig pontosabban intonáltam, mert ha pontosan játszik a melletted ülő, akkor te is összekapod magad, és már nem vagy annyira hamis.
Ezekről a pénzügyőrökről mesélte később valaki, hogy egy szabadtéri rendezvényen látta őket, meg valami rock-koncert is készült ugyanott. A sok tehetségtelen keverős miatt sípolt a berendezés, mint az istennyila, ordítoztak egymással a mikrofonba a technikusok, egyik sem tudta, mit kell csinálni, a pénzügyőrök meg csak ültek, itták a sörüket, és röhögtek a sok balfasz keverősön.
Ők nyitották a koncertet, és nekik nem kellett hangosítás. Egy fúvós zenekart inkább halkítani kellene néha, de azt megteszi maga zenész: halkabban játszik, ha kell, csak inteni kell neki.
Egyre ritkábban fújom meg a tubát. Rájöttem, hogy ezen a hangszeren sem leszek már jó. Itt áll a lakásban egy csomó hangszer, és egyiken szarabb vagyok, mint a másikon. Ideje lenne megpróbálkozni a baritonszaxofonnal. Azt még sohasem próbáltam.
::: barango írta 0:09-kor
2011. szeptember 5., hétfő :::
Az utóbbi bejegyzés kapcsán eszembe jutott, hogy volt egy jó tubás képem, amit még 2006 januárjában, az első blogbejegyzés elé odaapplikáltam. Megnéztem hát a blog elejét, és a kép nincs sehol. Csak a négysoros mottó maradt:
A költészet kényes ékszer
Kellőképpen csiszolva
Latrinámon egymás seggét
Törli Trisztán s Izolda
Lám, a wagneri témák már akkor is foglakoztattak. De itt a fotó is.
A frnacba, túl kicsi ez a kép. A blog elején nagyobb volt. Mindegy. A fotó kapcsán viszont továbbírtam a múltkori tubás történetet, s minthogy ez már túl sok helyet foglalna itt, meg amúgy sem érdekel senkit, inkább a prózablogba irányítottam át. Rohadjon meg ott: http://barangoproza.freeblog.hu/
Meghallgattam még egyszer a múlt pénteki Dürer-koncert felvételét, és kurvára bosszantó, hogy mennyire nincs basszus. A basszusgitárból csakis az éles, magas hangokat lehet hallani, mélye nincs semmi. A keverős gondolom látta, hogy mennyit vakarászok ott fenn, az oktávnál, és attól tartva, hogy az a sok magas hang majd elnyom mindent, inkább levett a basszusból, ezért aztán nem is maradt semmi mély.
Nem tudom, mi a faszért félnek a keverősök annyira a basszustól. Veszik lefelé rögtön, nehogy elnyomja a gitárt. Kit érdekel a gitár? A gitárt úgyis hallani, te paraszt, mert éles és visít. Arra nem kell rátenni. A basszusra kéne. A színpadon így sem hallottam magamból semmit, ezért olyan mozdulatokkal pengettem, mintha kést döfködnék a húrok közé, de hiába töri magát az ember, mert a keverős egy laza mozdulattal leveszi az egészet, és nem hallani semmit a végén, csak a csattogó magas hangokat.
A basszus persze mindig minenütt kevés volt. A '80-as években nyilván még pocsékabb hangzást kellett elszenvednünk. ’86-ban hazaköltöztem Miskolcról, s így legnagyobb bánatomra nem lehettem már benne az Ápolókban a 90-es évek elején, amikor a legjobbak voltak. A koncertjeiken azért persze próbáltam ezt-azt mondani a keverősnek, de általában elzavartak, hogy ne ugassak bele. A Fekete Lyuk keverősét például nagyon idegesítette az Ápolók. Nem ehhez volt szokva. Tangóharmonika, töröksíp? Hagyják őt békén ilyenekkel.
Az Almássy téren is próbáltam szólni a keverősnek, hogy tegyen még rá basszust, de hiába. Persze Oláh Péter Jolanája valóban nem az a hangszer volt, ami káprázatos dolgokra lett volna képes, de érdekes módon ’91 januárjában Hollandiában az Ápolók tökéletesen megszólalt, és nem kellett semmit mondani a keverősnek. Értette a dolgát. Az elején beállította őket, és koncert közben ki is ment, nem állt ott senki a keverőpultnál. Azóta eltelt pontosan 20 év, és Magyarországon máig nem sikerült ezt elérni.
Akkor, ott az Almássyn, valamikor 89-ben nagyon dühös lettem, pedig mi nem is játszottunk. Megittam néhány vodkát a néhány sörre, és mindenkibe belekötöttem. Ma már két perc alatt kidobnának, de akkor ez másként ment. Ismertem a beengedőket még a Moszkva térről, a 70-es évek végéről. A kötekedésem abban merült ki, hogy mindenkit elküldtem a picsába, és volt, akit leköptem sörrel.
Aztán megláttam, hogy az a fasz Menyhárt ott áll a keverőpultnál, és az Embersport nevezetű borzalmat keveri. Az Embersportról azt kell tudni, hogy olyan alakok voltak benne, mint Dixi. Nem mondom, hogy játszottak, mert sem ő nem tudott semmilyen hangszeren, sem a gitáros Zsiráf, akinél nagyobb fasz aligha rohangált a "budapesti éjszakában” a 80-as évektől napjainkig. Ja, bocs, majdnem megfeledkeztem Pajorról, erről a végtelenül ostoba, szerencsétlen ártányról. Jóban is voltak.
Na, nekem sem kellett több, odamentem a keverőpulthoz, és lehúztam az összes potmétert. Ez a szerencsétlen Menyhárt kézzel-lábbal kapálózott meg hápogott, de nem ütött meg. Én is egy gyáva féreg vagyok, és nyilván nem mentem volna oda, ha egy kétméteres szkinhead áll a pult mögött. Tudtam, hogy ez a nyomorult úgysem tud megakadályozni. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, elindultam hazafelé.
A kijáratnál még földhöz vágtam egy sörösüveget, és Sieg Heil karlendítéssel búcsúztam. Erre már beengedő ismerőseim is megrovólag hümmögtek. Nem tudom, hogy ekkor már a tenyeremre volt-e rajzolva az a horogkereszt, mely hamarosan majdnem a vesztemet okozta, vagy a Batthyány téren a 11-es buszra várva rajzoltam csak oda.
A buszon utazott ugyanis egy kétméteres arab, akinek leszálláskor odamutattam a tenyerem, és azt mondtam: „Go home.” Az arab először csak egy fuck off-fal reagált, de aztán gondolt egyet, leszállt a következő megállónál, és már épp nyitottam a kaput, amikor megláttam, hogy rohanva közeledik a sötét utcán és valamit ordít.
Egyetlen másodperc alatt kijózanodtam, és sikerült az utolsó pillanatban a kapun belülre kerülnöm. Az is lehet, hogy miszlikbe aprított volna. S ha belegondolok, hogy mindez azért történt, mert a keverős képtelen volt egy kicsivel több basszust tenni az Ápolókra…
::: barango írta 0:31-kor
2011. szeptember 1., csütörtök :::
Manapság már csak temetéseken muzsikálok. Pénteken a sarki zsidóbordély portásának temetésén kellett fújnom a tubát. A fagyos hóviharban alig lehetett hallani a gyászindulót. Ráadásul két sírral odébb is temettek, és ott valami technó üvöltött. Alig vártuk már, hogy behantolják azt az urnát.
A mellettem álló harsonás felvilágosított, hogy nem tudják rendesen elhamvasztani az embert. Az a hamu túlzottan zsíros vagy ragacsos, tehát távolról sem olyan, mint mondjuk a cigarettahamu. Ezt már a temető melletti talponállóban mesélte, és azt találgattuk, hogy mi lehet e ragacsosság oka. Netán a csontokkal nem bírnak a lángok? Ez badarság. Viszont nekem ettől majdnem sikerült kiokádnom azt az egyébként is büdös, bolti Budget-borból kotyvasztott fröccsöt.
Kegyetlen fejfájásra ébredtem másnap, de annyira megfáztam, hogy ahhoz képest a fejfájásom egész elviselhetőnek tűnt. Bekapcsoltam a rádiót, és a hírekben azt mondták, hogy a jövőnk meg van írva egy nagy, nemzetiszínű könyvben, ahol mindannyiunk sorsa egy aranyhajszál. Ezek aztán csodásan összefonódnak egymással a jövőben, szép, cifra betűkké állnak össze, a betűk szavakká, a szavak mondatokká, és ez a szöveg a mi jövőnk.
A hírolvasó azt is közölte, hogy akinek értelmezhetetlen ákombákomból van a lelke, az ne számítson megbocsátásra, mert nem lehet láncon táncoltatni a jóakaratú emberek türelmét. Ez nekem kicsit sok volt, ezért elzártam a rádiót, és rágyújtottam eredeti Budget dohánnyal tömött pipámra. Nyestem egy kis Budget szalonnát, s nem lévén hozzá kenyerem, csak úgy nyersen elrágcsáltam.
A pénteki temetésen kerestem harminchat krajcárt, és csak az volt a gond, hogy jól tudtam: ennyiből aligha húzom ki a következő péntekig, amikor valami ismeretlen hentes sírjánál kell majd elfújni a gyászindulót. Nem sok választásom maradt. Csak a cipőmmel tudtam volna begyújtani, de mezítláb mégsem mehettem le az utcára ilyen dermesztő hidegben. Na, akkor már jobb helyem lesz addig a kocsmában, gondoltam, és lesántikáltam.
A kocsmában az egyik asztalnál ott kvaterkázott Petőfi Sándor és Wagner Richárd. Kérdezés nélkül leültem az asztalukhoz. Egy üveg csiger állt az asztal közepén, melynek már a látványától is rosszul lettem. Ők ügyet sem vetetettek rám, annyira elmerültek a beszélgetésben. Egy nagy, közös művet, egy mega-operát terveztek, bár Wagner eddig sem nyúlfarknyi műveiről volt híres. A librettót Sándor írta.
A történet szerint földönkívüliek érkeznek bolygónkra, akikről hamarosan kiderül, hogy magyarok; tulajdonképpen innen származtak el, és megalapítják a boldogság köztársaságát. Illetve csak szeretnék, mert a kicsinyes ármánykodók úton-útfélen próbálják megakadályozni ezt a nemes törekvést. Ennyit tudtam csak kihámozni lázas szavaikból, és én is rendeltem magamnak valamit. A cudar hidegre való tekintettel aggszüzek véréből párolt, rozsdás vashordóban érlelt pálinkát, és anyagi helyzetemre való tekintettel hitelbe.
*
Csak próbáltam itt valami korszerű, minden ízében modern, napjainkban játszódó történetet kreálni, mert látom, hogy a blogok, melyeket a Freeblog főoldalán kiemelnek, mindig valami rettentő aktuális dologgal foglalkoznak: az Irene hurrikánnal, ilyen-olyan hackelésekkel.
A minap volt egy ilyen is: mi lenne, ha ki tudnánk használni agyunk kapacitásának 100 százalékát? Minek? Isten őrizz. Az emberi agy egy szörnyeteg, egy kórosan túlfejlett rém-szerv. Én azért küzdök, hogy azt az elenyésző százalékot is elzsibbasszam valahogy, mert utálatos az elme minden működése.
Átkozottul rühellem ezt a lelkes, fiatalos hozzáállást, amely szeretné kihasználni az agy teljes kapacitását. Mégis mi a jóistennek? Az agy fölöslegesen belekotnyeleskedik olyan dolgokba, amihez semmi köze. Nem lehet kikapcsolni. A világ összes zsibbasztószere nem elég, hogy végre elhallgattassa ezt a hájas zsarnokot. Pokolba vele. Éljen az állatok békés nyugalma.
Természetesen ezeket a kiemelt blogokat sohasem olvasom el. Pokolba velük.
aug 29
Agyam fagyasztott csiga. Gyomrom kígyófészek. Az általános hanyatlás jeleit mutatom. Fájdalommal ébredek, mint egy hadsereg, melyet elvertek Mohácsnál. A kezem fáradtan kinyújtom a műfogsorom után, de aztán meggondolom magam. Ezek a tétova pillanatok azok, amelyeket ki kell használni.
Gyorsan kell cselekedni, mert mihelyst elkezdek nem akarni semmit, már nem tudok mit kezdeni a tehetetlenségemmel. Ilyenkor még van bennem némi erő, hogy elkapjam a mankómat, idehúzzam vele a tolószékem, és kilökdössem magam a kertbe ürítkezni. Utána beesem a kaktuszok közé, dél felé ébredek, visszakúszom az ágyba, és zuhanok mirelit mélységekbe. Ilyenkor keresgélni kezdek. Az akarat nevű koholmányt kutatom.
Az akaratot mindenki szilárdnak képzeli. Én többnyire folyékonynak látom, és a légnemű akarat hitvallói sincsenek kevesen. Az én akaratom gél állapotú, lassan csordogál alá a telekommunikációs csatornákon, többen látni vélték Afganisztám légterében, amint háremeket térít keresztény hitre, és multi-mecénások fejét harapja le, mert elfelejtették megköszönni, hogy megszülettek.
Na mindegy. Voltam már rosszabbul is. Amikor például a pesterzsébeti detoxban ébredtem alsógatyában, egy telefont engedélyeztek, de akit felhívtam, azt mondta, hogy nagyon jó helyen vagyok ott, a detoxban, dögöljek meg. Nem engedélyeztek több hívást, és visszazavartak a hálóterembe. Nagyon-nagyon másnapos voltam. Nem biztos, hogy el tudom mondani, mennyire. Nem maradt más választásom, egy szál alsógatyában megszöktem a detoxból. Máig sem tudom, hogy sikerült. Ha valaki ezt próbálná bemesélni nekem, elküldeném a picsába, s ha hinnék az isteni beavatkozás képességében, azóta is imádkoznék.
De megszöktem. Ezt a történetet már megírtam az Elefántblogon, és ha bárki kíváncsi rá, elmesélem egy üveg Edelweissért a Kispráterben, de tényleg nem mondanám el itt és most még egyszer. A lényeg, hogy akkor is cudar pocsékul voltam, és túléltem. Talán ezt is túl fogom. A lényeg, hogy vannak ilyen tétova másodpercek, amikor még nem vagyok teljesen ébren. Ilyenkor kell nagyon gyorsan meglépni azt, amihez semmi kedvem. Alsógatyát kell csrélni, és enni kell egy pár falatot.
Mert elfogy az energia, és leállunk, mint az autó, amiből kifogyott a benzin. Bla-bla-bla. Vagy lezuhanunk, mint a repülőgép, melynek részegen elaludt a pilótája. Junkers zuhanóbomábázó. Bele légcsavarral a földbe.
A nem evésben ugyanakkor van valami szent keserűség. Látott már valaki kövér szentet? (Nem mintha szent szeretnék lenni.) Aki nem eszik, attól még a röntgensugár is megijed
Itt egy szám a pénteki Dürer-koncertből:
És pont ilyen volt a keverés. Ezt Schlek vette fel a keverőpultról, de én még ennyit sem hallottam. De nemcsak a gitár ment el néha teljesen, hanem az ének meg a basszus is. Yehudi Menuhin ilyen körülmények között összetörte volna a hegedűjét. Egy pillanatra megállok a basszussal is, mert szerintem semmit sem hallottam. Azt hittem, hazament mindenki. De aztán folytatom.
Lábjegyzet: Hát ez nagyon vicces: amikor az elején azt írtam, hogy "fájdalommal ébredek, mint egy hadsereg, melyet elvertek Mohácsnál", nem tudtam, hogy ma van Mohács napja. Tököm se fogja kiszámolni, hogy hány éve volt. Ötösre végződik, az biztos. 485. Kiszámoltam. Persze nem fejben. Annyira nem tudtam róla, hogy először azt írtam: "melyet elvertek Waterloo-nál", de aztán úgy döntöttem, hogy a Mohács jobban hangzik. Parasztabb. Illetve a Waterloo túl sznob. Mindenesetre átírtam, és erre tessék.
Így estefelé II. Lajos már a Csele-patakban volt holt. A nagyurak meg részegen gyalázták egymást. Már a csata előtt berúgtak, de utána mindenképp. Már aki túlélte. Bűzlött a csatamező. Nyár volt, hőguta, mocsár, ármány és gyalázat. Kezdetét vette a nagy magyar önsajnálat.
::: barango írta 23:08-kor
2011. augusztus 26., péntek :::
Az ember mindig akkor talál meg valami elveszettnek hitt firkálmányt, amikor a legkevésbé reméli. Ha a macskája oltási bizonyítványát szeretné megtalálni, jó eséllyel bukkan rá a lakás telekkönyvi kivonatára, amit öt évvel ezelőtt halálra keresett. Ha azt a zárójelentést keresi, amit két évvel ezelőtt a János Kórház pszichiátriáján állítottak ki, mert nem emlékszik pontosan az utolsó mondatra („hazaengedtük otthonába”), akkor megtalálja a Vain Czar Barangó (ejtsd: vén, szar barangó) című verset, amit Peterjon „Clash” Cresswell valamikor 1996-ban írt nekem, talán a 36. születésnapomra: „You vain czar Barangó / always throwing up in the gearbox of the car” („te vén szar Barangó, mindig belehánysz a kocsik sebességváltó-házába” – sajnos nem tudom, hogy hívják azt a szart, amiben a sebességváltó folytatódik, viszont arra pontosan emlékszem, hogy néz ki, miután belehánytam. Ám erről majd legközelebb.)
Ma a New York, New York kottáját kerestem, mert mindenképp játszani akarom a Columbo Gatyája nevezetű formációval, és helyette megtaláltam Fényfehér versét még 2004-ből. Minthogy Fényfehér a legjobb magyar Katona László-imitátor, valamikor 2004 tavaszán, a Tilos-botrány után néhány hónappal személyesen vagy sms-ben felkértem, hogy írja meg azt a verset, amit Katona László írna a Tilos-botrányról, ha még élne. Megírta.
A botrányt követően nem igazán voltam szívesen látott vendég a Tilos stúdiójában. Hivatalosan nem tiltottak ki, de nem is nagyon hívtak. Amit én nem bántam. Aztán végül mégiscsak felhívott Sicratman, hogy fáradjak be hétfő reggeli műsorába. Akkoriban nem voltam kirobbanó formában, pláne nem reggel. Nem készültem semmire, nem tudtam, mit fognak kérdezni, de a biztonság kedvéért magammal vittem ezt az ál-Katona-verset.
Sátánfattya kölke
rádióban szóla
TILOSban méghozzá
merthogy az az ólja
KARÁCSONY SZENTESTE
pornósan működött
liberálok bábja
betyárként ügyködött
szegény MAGYAR hazám
kétezerháromra
ide jutott végül
rút pogány karmokra
BARANGÓnak hívják
ateisták fattyát
PETŐFIT gyalázza
azért, mert ezt hagyják
nemrég kereszteket
égetett el volna
most keresztényeket
részegen gyilkolna
KHONOK cimborája
keresztényvért akar
nem bír tisztességet
Azért, mert nem MAGYAR
amíg rádióból
ilyen „igék” szólnak
sátánista kölkök
gyilkolják anyjukat
TILOS r á d i ó n a k
éterben nincs helye
mint ahogy méregnek
ételben sincs helye
mennyei mannánkba
ne keverjen mérget
zárják be örökre
a sátáni férget
(Intézkedésre megküldve az igazságügyminiszternek, a legfelsőbb ügyészségnek és az ORTT-nek)
Katona László, költő
Hát ez valóban fantasztikus. Többször is hangosan felröhögtem gépelés közben. Leghangosabban a „pornósan működött” és a „részegen gyilkolna” soroknál, meg a „zárják be örökre / a sátáni férget” sorpárnál. A szerző megpróbálta a Katona László-i tipográfiai leleményeket is híven visszaadni. Katona ugyanis az írás hevében a legváratlanabb pillanatokban váltott csupa nagybetűre.
Léteztek persze bizonyos szavak, így például a MAGYAR, ahol logikusnak tetszett – mármint a katonai gondolkodás logikája szerintinek – a nagy betűvel írás, ám ha ezt a logikát követjük, vagyis hogy a tisztelet készteti a nagybetűk használatára, akkor az én nevemet vagy épp a KHONOK szót a kisbetűnél is kisebbel kellett volna írnia.
Jó, sose feledjük, hogy ez csupán imitáció. Katona László 2003-ban már rég halott. Ám a logikai bukfencek mindig is szerves részét képezték a katonai lírának. Amint a zárójeles megjegyzés, melyben elárulja az olvasónak, hogy ezt a verset megküldte „intézkedésre” a kormánynak, a pápának, magának az atyaúristennek. Katona tehát hitt abban, hogy a költészet nem csupán valami öncélú játékszer, hanem adott esetben fegyver, hatékony eszköz, mellyel lesújthat, vagy legalábbis följelenthet valakit.
Nem tudom, hogy tényleg megérkeztek-e ezek a versek mondjuk a Miniszterelnöki Hivatalba, de gyanítom, hogy igen. Némelyik verse végén arról értesít, hogy azt a költeményt egyenesen az ENSZ-nek küldte meg. Talán az erdélyi magyarok sanyarú helyzetét felpanaszló költeményei egyikét. Számtalan ilyen verse volt, és továbbra is talány, hogy miért pont csak az egyiket küldte meg az ENSZ-nek. Kíváncsi lennék így utólag, hogy honnan tudta meg az ENSZ címét. Akkoriban még nem volt internet, s ha lett volna, Katona azt mindenképp a sátán művének bélyegezte volna, úgyhogy aligha vette volna igénybe.
Akkor viszont honnan tudta azt a címet? A telefonkönyvből? Felhívta a Külügyminisztériumot? Ha van valami, ami kurvára nem érdekel, az a filmezés. Ám ha véletlenül azzal bíznának meg, hogy azonnal álljak elő egy filmötlettel, akkor mindenképp Katona László életét szeretném vászonra álmodni.
Gyönyörű továbbá az a hasonlata, hogy „TILOS r á d i ó n a k / éterben nincs helye / mint ahogy méregnek / ételben sincs helye”. Ilyen volt egy igazi Katona-hasonlat. Szerény, szabatos, lényegre törő és kézzelfogható. Ez akár ars poeticája is lehetett volna. Sohasem próbálkozott merész képekkel. Mindig megmaradt két lábbal a magyar földön. Most veszem észre, hogy úgy beszélek erről a versről, mintha tényleg ő írta volna. Ám semmi kétség: boldogan vallotta volna magáénak.
Még annyi, hogy Sicratman hétfői műsorának már az elején szándékosan Katona Lászlóra tereltem a szót, majd engedélyt kértem, hogy felolvassam a verset. Nem cenzúrázni akarták, de azért udvariasan megkértek, hogy esetleg mutassam meg nekik előtte, amit a karácsony esti malőr után én maximálisan megértettem. Később Sicratmant is elküldték a rádiótól. Nem ez a műsor volt az oka, talán nem is az, amikor bejátszotta a Flashtől a Képviselő Funkyt, de nem is igazán érdekes, hogy miért. A lényeg, hogy azóta is jó zenét csinál, amit nem sokan mondhatnak el magukról ebben a tetű országban.
::: barango írta 0:03-kor
